Életem, Halálom! |BEFEJEZETT|

20.

- Ki vagy?

- Napsi, semmi baj! Csak rosszat álmodtál – szólalt meg mellettem Bence álmos hangja.

Álmodtam? Pont én, aki sosem álmodik? Ez nevetséges! Csak emlékeznék az álmomra!

Bencére néztem. Fáradtan pislogott, és aggódott értem. Szőke haja a szemébe hullt. Elemeltem egy arcába hulló tincset, hogy jobban lássam őt. Bágyadtan mosolygott.

- Borzasztó lehetett az álmod.

- Miből gondolod?

- Vacogtál és hangosan zokogtál álmodban. Mi rémisztett meg ennyire?

- Nem tudom. Nem emlékszem.

Bence átvetette egyik kezét a derekamon.

- Talán jobb is így. Most erősnek kell lenned.

A gyomrom görcsbe rándult a tudatra, hogy holnap lesz anya temetése. A szememet elfutotta a könny. Nem tudtam, és nem is akartam parancsolni az érzéseimnek, ezért hagytam, hogy kicsorduljanak.

Bence letörölte a könnyeimet, és nyugtatóan megcsókolt. A keze a hátamat simogatta. Hagytam magam, visszacsókoltam. Nagyobb szükségem volt rá, mint valaha. Abban a pillanatban bármit megtettem volna, amit kér.

Rámásztam, és a csípőjére ültem.

- Erősnek kell lennem, igen. De mégis hogyan?! Hogy lehetnék erős, amikor az anyám meghalt?! Nem akarok erős lenni. Nem tudok erős lenni, Bence! Ezt nem fogom tudni végigcsinálni!

- Csss! – Felült. Az ölébe vont és átölelt. – Nem is egyedül fogod csinálni. Apád ott lesz melletted. És én is – duruzsolta a fülembe. – Hamarosan jobb lesz, meglátod. Sosem fog elmúlni ez az érzés, de újra tudsz majd mosolyogni. Teljes életet fogsz élni. És nemcsak én, hanem a többiek is melletted állnak.

- Nem vágyom társaságra. Most nem – feleltem. Arcomat a mellkasába temettem. – És már mosolyogni sem tudok. Én csak... - a hangom elcsuklott. – anyával szeretnék még egyszer találkozni... Nagyon hiányzik!

- Tudom. Sajnálom. Bár tudnék segíteni.

Végül valahogy sikerült álomba sírnom magam.

A könnyeim szakadatlanul folytak, ahogy megálltam a tükör előtt. Fekete szoknya, fekete blúz, fekete cipő: sosem akartam így öltözködni. Mindenki odáig van ezért a színért. Engem leszámítva. A fekete túlságosan komor, melankolikus szín a szememben.

Egy temetésen sem jártam még. A szüleim örökké csak féltettek attól a sokktól, ami egy temetés után rátelepszik az emberre. Mindig azt mondták, a szomorúság fojtogató, és senki sem bírja ki száraz szemmel. Ironikus, hogy éppen a tulajdon anyám temetése az első, amin részt veszek, nem?

Apa megállt az ajtóban. Gyorsan letöröltem a könnyeimet.

- Mehetünk? – kérdezte. Fáradtnak látszott. Nagyon úgy tűnt, hogy ő sem aludt valami sokat a múlt éjjel.

Megráztam a fejem. A sírás érzete és a gombóc a torkomban szüntelenül jelen volt. Az ajkamba haraptam, hogy a fájdalom elterelje a figyelmemet.

Apa hozzám lépett és megölelt. Belebújtam, mint kiskoromban. Menedékre vágytam, amit a karjaiban mindig megtaláltam. Csodáltam apát. Tudtam, hogy csak azért nem sír, mert engem akar támogatni. Igazi hős volt a szememben.

- Menjünk.

- Ki ez a sok ember?! – kérdeztem kétségbeesve. – Apa, nem arról volt szó, hogy csak a szűk családi kör lesz itt?!