Életem, Halálom! |BEFEJEZETT|

19.

Mindenütt sötétség vett körül, az egyetlen fényforrás fehér bőröm derengése volt. Alig láttam valamit. A távolban vadállatok üvöltését hallottam. Embereket nem láttam sehol.

Ahogy óvatosan körülnéztem, mintha házak körvonalait láttam volna. Felálltam. Streccses farmer és spagetti pántos top volt rajtam. A lábamról hiányzott a zokni, szinte fájdalmas volt a hideg föld érintése csupasz talpam alatt. Megrázkódtam. A félelem a csontjaimig hatolt, a szívem olyan hangosan vert, hogy biztosra vettem, tőlem visszhangzik az éjszaka. Hol vagyok? Mi történt velem?

Biztosra vettem, hogy csak álmodom. Még valamiben biztos voltam, mégpedig abban, hogy nem a saját álmomban jártam. Lehetetlen, hogy ilyen kísérteties legyen a tudatalattim.

Bár az is biztos, hogy az ember egy ilyen tragédia után teljesen és visszafordíthatatlanul megváltozik.

- Hahó! Van bent valaki? – Bekopogtam az egyik házba. Nem jött válasz. Újra megpróbáltam. – Hahó! – Még mindig semmi.

Tuti, hogy akaratomon kívül belepofátlankodtam valaki álmába. A rémálmába, egészen pontosan. Nagyon féltem, minden erőmmel azon voltam, hogy felébredjek.

A szorosan behunytam a szememet. Ébredj! Ébredj! Ébredj!

Nem történt semmi.

- Nem kellene itt lenned.

- Ki az? – kaptam fel a fejemet a hangra. A szívem még gyorsabb tempót diktált. – Ki van ott?

- Jobb, ha nem tudod. El kell tűnnöd innen.

- Ezer örömmel! De mégis hogyan?

- Fel kell ébredned.

- Remek ötlet! Hogy nem jutott ez eddig eszembe? – feleltem gúnyosan. Ez a valaki teljesen hülyének nézett. – És mégis hogy csináljam?!

- Először is: nyugodj meg! Még én is hallom a szívverésedet.

Pír szökött az arcomba. Ezt nem hiszem el! Nem tudtam, ki ez, de úgy éreztem, ő tudja, hogy én ki vagyok.

- Nem találkoztunk már? – kérdeztem. A kétségeimtől mindig is szerettem hamar megszabadulni. – Olyan érzésem van, mintha ismernélek.

- Igazán? És miért? – kérdezett vissza a hang. – Még csak nem is látsz. Honnan veszed, hogy ismerjük egymást?

Jogos. Egy-null neki.

- Megérzés. A hangodban bujkál valamiféle kedvesség, amit nem tudok hova tenni. Egyszer valaki már beszélt velem ilyen hangon. De nem emlékszem rá.

Pár perces néma csend következett. Annyira megijedtem a hirtelen jött némaságtól, hogy egy pillanatig azt hittem, itt hagyott.

- Nem fogsz emlékezni erre az álmodra. – Nem kérdés volt, hanem kijelentés.

- Nem.

- Ezt egyszerre sajnálom és örülök neki. – Újabb elhallgatás. – Tudnod kell, hogy miattam nem emlékszel semmire. Én értem el, hogy ne tudd felidézni, mi történt a bál napján.

- Micsoda?!

- Velem voltál – folytatta, figyelmen kívül hagyva felháborodásomat. – Méghozzá elég félreérthetetlen helyzetben.

- Úristen, ugye nem szexeltünk?! – Kezemet a szám elé kaptam. Hányingerem volt még a gondolattól is. Létezik, hogy ez az alak kevert valamit az italomba, amitől kiesett minden arról a napról? – Kérlek, mondd, hogy nem!

- Nem sok kellett hozzá – felelte. – De nem rajtad múlt – tette még hozzá élcelődve.

Ó, te jó ég!

- Nagyon ütős lehetett a szer, amit beadtál nekem. Normális esetben nem szoktam prostiként viselkedni.

Felnevetett.

- Ugyan, kérlek, nekem nincs szükségem semmire, ha el akarok érni valamit.

Tátva maradt a szám. Van egója, az már biztos!

A sötétben hirtelen megmozdult egy árny, mely szép lassan alakot öltött. Egy fiú állt előttem, hosszú fekete hajjal és sötét arcvonásokkal. Az arca kifejezéstelen, a tekintete közömbös volt. Csupa feketében volt, hófehér bőre szöges ellentéte volt egész lényének. Emellett valami mást is láttam rajta, amikor rám nézett.

Ekkor már tudtam, hogy ismerem őt.

- Ideje lenne, hogy végre eláruld nekem a nevedet – szólaltam meg. – Kezd nagyon idegesíteni, hogy nem tudom, ki az, aki ennyire összezavarja az érzéseimet.

Magához rántott. Így közelről még inkább elmerültem a tekintetében. Halvány mosoly játszott az ajkain.

- Nem zavarlak össze. Csupán te nem vagy képes belátni, hogy hozzám tartozol. És én sem tudom elfogadni, hogy még egy ideig semmi közünk sem lehet egymáshoz.

Pillantása az ajkamon állapodott meg. Izgatott lettem, ahogy arra gondoltam, esetleg meg akar csókolni. Igaz, egyértelműen nem először tenné meg.

Csücsörítettem. Enyhén elnyílt a szája. Szinte perzselt közöttünk a levegő.

Megérintettem az arcát. Felsóhajtott, a szemét lehunyta. Jó érzés volt látni, hogy egyetlen apró érintésemmel örömet tudtam okozni neki.

Lábujjhegyre álltam, az ajkához emelkedtem. Még éreztem egy sóhajt, és láttam, hogy a szeme kinyílik, mintha magát akarná észhez téríteni. Aztán már csak az ajka érintése maradt az egyetlen dolog, amit érzékeltem a külvilágból.

Illetve volt még valami.

Az, hogy a csók íze és ő is egy pillanat alatt semmivé lett, amikor felébredtem.