Életem, Halálom! |BEFEJEZETT|

3.

Az ébresztőm hangja betöltötte az egész szobámat. Felnyögtem. Sosem éreztem még magam ennyire fáradtnak. A tegnap estém eseménydúsabban telt, mint máskor egy teljes napom.

Lehunytam a szememet. Titkon mintha abban reménykedtem volna, hogy újra feldereng előttem annak a fiúnak az arca. De nem történt semmi.

- Ébresztő, kész a reggeli! – nyitott be anya a szobámba. Babarózsaszín pamut köntöst viselt, kezében az elengedhetetlen kávésbögre. Jellemző, anyám még hajnalok hajnalán is tökéletesen fest. Arcomat a párnámba temettem.

- Még öt percet.

Ő azonban kíméletlenül lerántotta rólam a takarót.

- Igyekezz! Nem akarok elkésni a munkából.

Unottan tömtem magamba egy szelet nutellás kenyeret. Apa kávét töltött a bögrémbe.

- Mesélj, nagylány, mi volt tegnap a randin? – kérdezte mindentudóan.

- Aranyos srác – feleltem vállvonogatva. – Ádám unokatestvére, szóval viszonylag sokat tudok róla.

- Ádám unokatestvére?! – Anya hangja a szokottnál magasabbra kúszott, ami egyértelmű jele volt annak, nem tetszik neki, amit hall. – Napsi, teljesen elment az eszed?! A volt barátod rokonával kezdesz?!

- Úgy beszélsz, mintha nem tudnád, milyen jóban vagyok Ádámmal. – Kezdett nagyon elegem lenni az anyámból. Neki mindig a munka volt az első, nem én. Nincs joga beleszólni az életembe.

- És mondd csak, tetszik neked ez a fiú, drágám? – Tudtam, hogy apa csak a köztem és anya között érezhető feszültséget próbálta elsimítani ezzel a kérdéssel, mégsem jött be a próbálkozása. Nagyon nem.

Hosszú fekete haj, mélyen ülő szemek, sötét arcvonások. Átfogja a vállamat. Vágyakozva néz rám. Meg akarom csókolni.

Gyorsan pislogtam párat és nyeltem egy nagyot.

- Igen. Szívesen beszélgetnék még vele – feleltem. A reggelim maradékát eltoltam magamtól. – Köszönöm a reggelit.

- Szia!

- Szia! Mi a helyzet?

- Semmi különös. Vagyis... Figyelj, tök jól éreztem magam tegnap veled. Elmehetnénk ma is valamerre.

Elmosolyodtam. Bence túl aranyos srác ahhoz, hogy egy ismeretlen miatt ne adjak esélyt kettőnknek.

- Miért is ne? De mi lenne, ha csak sétálni mennénk? Szeretnélek jobban megismerni.

- A fagyizó környékén van egy tó. Nem mondanám, hogy romantikus hely, de elég nagy. Bőven lenne időnk beszélgetni.

- Akkor suli után.

Egész nap nem voltam formában. Tesin simán fejbe dobtak röplabdával, a többi órán pedig ahelyett, hogy figyeltem volna, a füzetem margójára rajzolgattam. Szíveket. Éjfekete szíveket.

A minta egy idő után összeállt a fejemben. A kis fekete szívek egy nagyot alkottak, középen egyetlen szóval: „Ő".

- Mi a frászt csinálok? – szitkozódtam.

- Mi van? – Hella érdeklődve nézett bele a füzetembe. – „Ő"? Nagyon eredeti. Miért nem Bence nevét írod bele?

Bence. Hát persze. Nekem ő kell. Egy húsvér emberrel akarok járni, nem egy olyannal, akivel álmomban találkoztam először. Jesszus, hogy ez milyen elcsépelten hangzik!

Senki sem tudott az álmomról. A baráti körömből senki, még Hella sem. A szüleimnek sem meséltem el. Még számomra is hihetetlennek tűnt, mi lett volna, ha egy külsősnek elmondom? Minimum rám hívják a rohammentőt, aztán elmegyógyintézetbe zárnak...

Tegnap délután valóban jól éreztem magam Bencével. Sütött a nap, így kiültünk a fagyizó teraszára. Sokat beszélgettünk, de csak alap dolgokat tudtunk meg egymásról, mint például hogy Bencének tíz éves kosaras múltja van, vagy hogy az én nagy álmom, hogy ügyvéd legyek. Nem is randi volt, csak baráti beszélgetés. Ezért is lepődtem meg rajta, hogy ma újra velem akar lógni.

Hellának őszintén elmondtam, hogy aranyos a srác, jó vele beszélgetni, de nem biztos, hogy minden áron ő kell nekem. Órák hosszat faggatott, hogy miért, meg mi bajom vele. Aztán végül így búcsúzott:

- Ha nagyon nem kell, szívesen átveszem. Értem úgysem versengenek a fiúk, és nem akarok pár nélkül menni a bálba.

A Végzősök Bálja! Te jó ég, csak akkor jutott eszembe, hogy már csak egy hónap van hátra addig.

Persze azon is kattogott az agyam, hogy egy olyan természetes szépségnek, mint az én barátnőm, hogyan lehet ilyen kevés önbizalma.

- Még hogy nem romantikus hely!

Az állam leesett. Kristálytiszta vizű tó, madárcsicsergés, ezer színben pompázó virágok. Ilyen mesebeli tájat csak a mesekönyvek illusztrációin láttam eddig.

Langyos szél mozgatta meg a kissé párás levegőt, friss virágillatot hozva magával.

Virágillat. A virágtenger közepén ott állt ő.

Kezemet az arcom elé kaptam.

- Szénanátha?

Ez kapóra jött.

- Igen. – Próbáltam orrhangon válaszolni, hogy hihetőbb legyen az alakításom. – Akkor sétálunk?

Néma csendben lépkedtünk egy darabig.

- Tegnap olyan furcsán viselkedtél egy pillanatig. Megijesztettél, azt hittem, valami baj van.

Fogalmam sem volt róla, miről beszél.

- Sajnálom. Nem akartalak megijeszteni.

- Azt kérdezted, én is hallottam-e. De mit? – Megállt. – Akkor és ott nem válaszoltál. Napsugár, szeretném tudni, mi van veled. Áruld el, mit hallottál?