Életem, Halálom! |BEFEJEZETT|

12.

A csók gondolata egész úton kísértett. Hiába kutakodtam a gondolataim között, nem tudtam arcot kapcsolni a „csókpartneremhez". Emlékfoszlányaim sem voltak.

Megérintettem az ajkamat.

Csók.

Valaki megcsókolt, ez egészen biztos. De miért nem emlékszem rá, hogy ki volt az?

Fejemet a kocsi ablakának döntöttem.

- Fáradt vagy? – kérdezte Kolos.

- Igen. Alig várom, hogy hazaérjünk.

- Mindjárt ott vagyunk.

Kolos átnyúlt a sebváltó fölött, és megfogta a kezemet. Hálásan rámosolyogtam. Tudtam, hogy látja rajtam, valami nem stimmel. Az ő együttérzése sosem szavakban nyilvánult meg, hanem tettekben. Nagyon szerettem ezt a tulajdonságát. Kolos mindig tudta, mikor nem kell mondani semmit.

- Készen állsz a harmadik világháborúra? – kérdeztem. Kolos bólintott. Ez kemény menet lesz. Valamelyikük még biztosan fent van, és rám vár, noha mondtam, hogy sokáig maradok, ki szeretném használni az utolsó közös programot az érettségi előtt.

A kulcsomat behelyeztem a zárba, és elfordítottam. Az ajtó hangos nyikorgással kitárult. Az előszobában felkapcsolták a villanyt.

- Hogyhogy ilyen korán itthon vagy, kincsem? – Hála Istennek, apa volt az, és nem anya. Tudtam, hogy ha ő látott volna meg így, egyből letámadta volna Kolost, mintha még életében nem látta volna. – Anyád mondta, hogy nem szabott meg kimenőt, elvégre ez az utolsó bálod.

Apa szerintem csak ekkor kapott a fejéhez, hogy milyen állapotban vagyok.

- Mitől vagy ilyen sápadt? Rosszul vagy? – kérdezte aggodalmasan. A szeme villámokat szórt Kolos felé. Jobbnak láttam közbelépni.

- Apa, nyugi! Ő Kolos, az osztálytársam, tudod. Itt volt a szülinapomon is. – Aggódó szülőm arcán megvilágosodást láttam. – Ő hozott haza. Rosszul lettem, elestem, és beütöttem a fejemet. Eléggé szédülök, szeretnék lepihenni.

- Persze, Napsi, menj csak! – Apa magához ölelt. – Köszönöm, hogy hazahoztad. – Szavait Kolosnak címezte. Elégedetten nyugtáztam ezt a lépést.

- Igazán nincs mit! Sugár, csak szólj, ha tehetek érted valamit.

Sugár. Milyen rég szólított már így! Emlékszem, amikor kilencedikben összeismerkedtünk, először furán nézett rám, amikor mondtam, hogy Napsugárnak hívnak. Meg is kérdezte, hogy hogyan szoktak becézni.

- A szüleim Napsinak hívnak, nincs nagyon más becenevem – válaszoltam.

- Napsi? – Elfintorította az orrát. – Mintha egy ötévessel beszélgetnék. Akkor már miért nem Sugi? Az nem hangzik olyan bénán.

- Sugi? – fintorogtam ezúttal én. – Még mit nem!

- Akkor mit szólnál a Sugárhoz, szépségem? – kérdezte mosolyogva.

- Igazán megtisztelő, barátom – feleltem mosolyogva.

Azóta vagyok én neki Sugár – igazán, nyilvánosan, a barátaink előtt nem szokott így szólítani.

Puszit küldtem felé.

- Holnap beszélünk, barátom.

- Napsi!

Morogva húztam a fejemre a takarómat.

- Neked is jó reggelt, anyu! Mi járatban vagy – itt megálltam egy pillanatra, hogy a telefonom kijelzőjén ellenőrizzem az időt. – reggel fél hétkor, szombaton, hétvégén a szobámban?

- Apádtól hallottam, milyen rosszul festettél tegnap.

Na, ez remek! Showtime!

- Igen? – másztam elő a takaró alól. A fejem még mindig lüktetett, és a hányingerem sem csillapodott. Hajnalban, amikor kimentem a konyhára egy pohár vízért, vetettem egy pillantást a könyökömre és a térdemre. Hatalmas zúzódásokkal lettem gazdagabb tegnap. – Már jobban vagyok.

Anya elővette azt a bizonyos „az anyád vagyok, beszélj velem tisztelettel"- nézést. Még így is nagyon jól nézett ki. Közel járt a negyvenhez, mégis megőrizte napbarnított bőre és festett vörös haja alkotta szépségének imázsát.

Jól vagyok – ezt kellett volna mondanom. Elszégyelltem magam.

- Bocsi...

- Elestél? Csúnya a könyököd és a térded.

- Igen, fáj is nagyon.

- Azt elhiszem. – Anya felszedte a földre hajított ruhát. Hulla fáradt voltam, már csak ahhoz volt lélekjelenlétem, hogy ledobjam magamról a báli cuccot, és a kényelmes hálóingembe bújva belezuhantam az ágyba. – Ezt hol szerezted? – Felmutatott egy fehér selyem topot. A ruhám alatt találta.

- Életemben nem láttam még ezt a topot. – Megérintettem. Finom selyemből készült, az anyaga olyan lágy volt, hogy szinte kifolyt az ujjaim közül. – Valami dereng... Nem tudom, láttam-e már valaha, de az érintését már biztosan éreztem.

Anya vállat vont. A topot az íróasztalomra terítette.

- Akkor egyelőre itt hagyom. – Kiment.

Visszafeküdtem. Nem tudtam levenni arról a vékony ruhadarabról a szemem. Hozzátartozott ezzel a nem kerek történethez – ami sosem lesz már kerek, tekintve, hogy azt sem tudom, mi történt. A nagy esésem előttről nincs meg semmi.

Magamhoz vettem a topot. Arcomat a puha anyagba temettem. Jeges illat csapta meg az orromat. De nem az én átfagyott testem illata volt.

Gondosan összehajtogattam, és a párnám alá rejtettem, hogy csak én férjek hozzá.