Életem, Halálom! |BEFEJEZETT|

32.

Mikor felébredtem, mindent sötétség borított, csak fehér bőröm rikítása adott némi fényt. Egészen addig, míg egy másik kéz nem érintette az enyémet.

- Szilveszter! – Nem hittem a szememnek. Tényleg ő volt az; és láthatóan semmi baja sem volt. Csupa feketében volt, arcán kívül alig látszott ki valami belőle. Egyetlen kivillanó kötést sem láttam. – Hát élsz?! – kérdeztem könnyek között.

Szilveszter magához vont. Az orrom már fel sem vette az illatát, hiszen a megismerkedésünk óta csak azt a jeges illatot érzem, ami belőle árad. Megnyugtató volt ismét a karjaiban lenni.

És a könnyeim? Csak annak a jelei voltak, mennyire boldog vagyok, hogy a fiú, akit szeretek, életben van. Más még nem számított.

A hajamra hullott valami nedves. Magamban mosolyogtam: tudtam, hogy ő is sír. Nem volt szívem megszakítani ezt az idilli pillanatot. Mert lehet, hogy most végérvényesen kilép az életemből. Mi másért tűnt volna el napokra? Nem hívott, nem is üzent. Semmilyen életjelet nem adott magáról, ami fájt, de már nem számított. Hiszen itt van a karjaimban, és kutya baja. Nem akartam, hogy újra eltávolodjon tőlem. Nem kérdeztem semmit.

Pedig bőven lett volna kérdésem.

- Most kérdezz, amíg lehet – suttogta. A hangja fátyolos volt.

Elszorult a szívem? Kérdezzek, amíg lehet? Ez meg mit jelent?

- Mindegy. Már nem érdekel. Az a lényeg, hogy jól vagy. Minden rendben – feleltem, és mosolyogva néztem fel a fiúra. Szilveszter viszont mérhetetlen szomorúsággal és döbbenettel nézett vissza rám.

- Kedvesem... mit tettem veled?! Újból megtörtént a lehetetlen! – Szégyenkezve temette kezébe az arcát. – Hogy lehetek ennyire önző?! Ne haragudj rám, kérlek! Én... újra megöltelek!

- Tessék? De hát én... én élek! – tiltakozottam.

Szilveszter megrázta a fejét, és hátam mögé bökött.

Megfordultam.

Embertömeg gyűlt egy élettelen test köré. A feje körül véres folt színezte az aszfaltot. A test természetellenes pózban hevert, a lábai kicsavarodtak, a nadrágja elszakadt, kezei erőtlenül hullottak a feje fölé.

- Ez... nem lehet... - Nem akartam hinni a szememnek. A földön fekvő test én magam voltam.

Szilveszter magához rántott, és szorosan átölelt.

- Bocsáss meg! Én nem az vagyok, akinek végig hittél.

- Szilveszter... megijesztesz... És különben is. Ha... halott vagyok, hogyan lehetséges, hogy mi ketten itt beszélgetünk?

- Az lesz a legjobb, ha az elejéről kezdem. Semmi sem a véletlen műve volt, ami veled történt. Mindennek én voltam az okozója. Az én akaratom útján lettél Bence barátnője, majd ő az én parancsomra keverte bele a történetbe Kriszt. Miattam veszítetted el az összes barátodat - itt megállt, mély levegőt vett. Éreztem, hogy amit most fogok hallani, még számára is nehéz kimondani. – Nagyot hibáztam, amikor magammal vittem az anyádat.

- Tessék?! – Hirtelen már nem is tűnt olyan vonzónak az ölelése. Ha valóban elmond most nekem mindent, jobb, ha felkészülök a lelki megrázkódtatásra. – Engedj el, légyszí!

Engedelmeskedett, én pedig a jól ismert három lépés távolságra húzódtam tőle. A szemébe néztem, jelezve, hogy folytassa.

- Nem lett volna szabad beléd szeretném. Ez már akkor bizonyos volt, amikor először találkoztunk.

- Úgy érted, a fánkozóban?

Egy pillanatig úgy bámult rám, mintha megőrültem volna. Szép szemei ijesztően nagyok lettek. Tisztán láttam magamat bennük: értetlen voltam, enyhén remegtem, az arcom könnyes volt. Ez volt minden változás, mégsem olyan voltam, mint eddig. Egy ijedt kislányt láttam Szilveszter tekintetében. Illetve volt még valami furcsa.

- Mi ez a ruha rajtam?!

A darab egy hálóingnek is beillett volna, és őszintén, szerintem ruhának nevezni is túlzás volt. Ugyanabból az anyagból készült, mint a top, amit hónapok óta őrizgetek. A lenge fehér selyem a bokámig ért, csónaknyaka kicsit sem illett a megszokott egyszerű ruhákhoz.

Szilveszter átszelte a kettőnk közötti távolságot. Kezével az arcom felé nyúlt. Reflexből hátrálni kezdtem.

- Ne mozogj! Már tudom, miért nem rémlik, miről beszélek. Semmit sem fogsz érteni, amíg vissza nem adom őket.

- Miket?

- Az emlékeidet.

Tenyerét a homlokomra tette. Behunytam a szemem. Percekig nem történt semmi, csak Szilveszter halvány derengését érzékeltem csukott szemhéjamon keresztül. Szólásra nyitottam a számat; mondani azonban nem tudtam semmit.

Képek és hangok sokasága tolult az elmémbe. Szilveszter hangja, amikor először megszólított. Az első álmom, amiben ő is szerepelt. A Végzősök Bálja, amikor elég félreérthetetlen dolgokat műveltünk. Ekkor csókolóztunk először, pedig nem lett volna szabad. Akkor meghaltam. Szilveszter otthonában jártam. Pontosabban: a hálószobájában. Majdnem lefeküdtünk, csupán az ő lélekjelenlétén múlt, hogy nem. Szeretett engem, és én is beismertem, mit érzek iránta. Másnap mégis hazaküldött, az emlékeim nélkül.

Álmomban tért vissza újra. Ahogy megláttam, tudtam, hogy ismerem, mégsem emlékeztem rá. Majd megtörtént a tragédia: elvesztettem az édesanyámat. A temetésén is beszéltem Szilveszterrel. Ott veszítettem másodszor emlékeket.

Végül találkoztunk a fánkozóban, és azóta sem tudok elszakadni tőle.

Valójában sosem tudtam. Szilveszter mindig is a részem volt, a lényem egy darabja. A szívem is csak érte dobogott az első pillanattól kezdve.

- Tudtam, hogy ismerlek. Mindig is ismertelek – szólaltam meg, miután elvette a kezét. Sírtam, ő csak mosolygott. Hagyta, hogy most én beszéljek. Már régóta tartoztam neki egy szívből jövő vallomással. – Amikor azt hittem, meghaltál, teljesen kész voltam. Tudtam, hogy ha odamegyek, és holtan talállak, én is végeztem volna magammal. Emlékszel még, hogy mindig azt kérdeztem tőled, ki vagy? Eljött az ideje, hogy ezt végre eláruld nekem.

A fiú csókolt lehelt az ajkaimra.

- Én vagyok a Halál. Már rég meguntam a hóhér szerepét, amikor megjelentél te a képben. Új értelmet adtál az életemnek.

- És az enyémnek nincs értelme nélküled – suttogtam bágyadtan. – Szeretlek, Szilveszter... vagy akárki is vagy – mosolyogtam fel rá. Szinte beleájultam a karjaiba.

Most biztosan meghalok. Másodszor nem menekülök.

Nem is állt szándékomban. Végre elhagyhatom szenvedéssel teli földi életemet, hogy azzal éljem le síron túli halhatatlanságomat, akit mindennél jobban szeretek. Ő és én, örökkön örökké.

Szilveszter viszonozta a mosolyomat.

- Ne aggódj, kedvesem. Most már örökké együtt leszünk.

És ez az örökké valóban az örökkévalóságot jelentette.