Életem, Halálom! |BEFEJEZETT|

Prológus

Sötét volt, vaksötét. Akármerre nézett az ember, mindent feketében látott. Az utcák, a házak, az erdők, a kertek: mind-mind egybeolvadtak. Az erdőből vadállatok üvöltése hallatszott. Kísérteties látvány, hátborzongató zajokkal kiegészülve. Félelmetes éjszaka, ugye?

De biztos, hogy éjszaka van?

Ez a hely nem egy átlagos város esti némaságba burkolózva. Itt sosem lehet megmondani, éjszaka van-e vagy nappal. Mondhatnánk, hogy egy ember halálra rémülne a helytől – ha lennének itt emberek. Ezeket a házakat nem a mi fajtánk lakja, hanem földön túli lények. Azoknak is a rosszabb és ijesztőbb fajtája. Ördögök élnek itt, meg persze uruk és parancsolójuk: a Halál.

Őfelsége sok mindent megélt már, rengeteg emberi sorsba avatkozott bele. Unta is már rendesen a rá osztott hóhér szerepet. Az utóbbi időben sokszor vágyott magányra, senkit sem engedett közel magához. Parancsait is röpiratok hirdették.

Alattvalói aggódtak vezérükért. A legkiváltságosabbak, akik a Halál mellett élhettek és személyesen szolgálhatták, nem tudták hírekkel ellátni a Halál kastélyán kívül élőket. Ez aggasztó volt.

Néhány nappal később azonban lecsillapodtak a kedélyek. Az ördögök érdekes újságot kaptak a Halál hogylétéről és terveiről.

Ez a Halál más volt, mint a többi. Szó sincs fekete köpenyben mászkáló csontvázról, vérben úszó szemekről vagy fekete füstről. Ő szakasztott úgy nézett ki, mint egy ember. Hosszú fekete haja, hófehér bőre és sötét, mélyen ülő szemei voltak. És bármennyire is meglepő, csak mi, emberek ismertük Halálként. Rendes névvel is rendelkezett, a mellette szolgálók is mind így szólították: Szilveszter. A neve passzolt „munkaköréhez", hiszen a név egy régi dolog elmúlását, és egy új jöttét szimbolizálta.

Szilveszter magányosabb volt, mint ahogy azt bárki el tudná képzelni. Habár jóképű és okos volt világéletében, rendkívül zárkózott és halk. Sokan nevettek rajta, esetenként megkérdőjelezték az alkalmasságát az uralkodásra. És természetesen (mivel mégiscsak a Halálról beszélünk) sosem keveredett komolyabb kapcsolatba senkivel.

Egészen addig, amíg fel nem fedezett valami (vagyis inkább valaki) érdekeset.

- Őfelsége!

Szilveszter enyhén megrovó hangszínnel felelt.

- Konrád, hányszor mondjam még, hogy szólíts Szilveszternek, mint mindenki más itt?

A fiú elpirult, zavartan sütötte le a tekintetét.

- Elnézést kérek... Megkérdezhetem, miért hivatott, fel... akarom mondani, Szilveszter.

- Furcsa lények ezek az emberek, nem gondolod? – Szilveszter elmélázva sétált az ablakhoz. – Mindig megdöbbenek, milyen unalmasan élnek. Megszületnek, barátokra lelnek, szerelmesek lesznek, családot alapítanak, aztán meghalnak. Ugyanaz a forgatókönyv évezredek óta. Nem csoda, hogy apám ötszáz évvel előbb adta át nekem a stafétát, mint kellett volna. – Felnevetett. Mindig így próbálta leplezni az idegességét, ha a szülei szóba kerültek.

- Attól tartok, nem értem, miért hívatott.

- Szerelem... elég egyszerű emberi megfogalmazás arra, amikor nem tudunk szabadulni a másik iránti vonzalmunktól. Legalábbis addig, amíg a miénk nem lesz.

Konrád hirtelen az ajtó felé fordult. Közeledő léptek zaja visszhangzott a folyosó csöndjében.

Az ajtó kitárult. Egy nő lépett be rajta bíborszínű hálóingben, feltűzött hajjal.

- Az én drága, imádott Szilveszterem szeretne az emberek közé menni? – kérdezte kételkedő arckifejezéssel. – Na, ne nevetess!

- Magányos vagyok, anyám. Kérlek, értsd meg, hogy...

- Szerelmet akarsz keresni? Már megint, fiam? Azt hittem, ezt már egyszer megbeszéltük.

- Te állítottad azt, hogy itt, az Alvilágban is méltó párt találhatok magamnak. De ez nem így van! Hadd mutassak valamit! – Kezét édesanyja felé nyújtotta. A nő habozott ugyan, de megfogta fia kezét, majd behunyt szemhéja alatt figyelte a képeket, amelyeket Szilveszter küldött neki.

- Úgy érzem, nekem ebbe nincs beleszólásom. – Elengedték egymást. Az anyuka felsóhajtott. – Elveszett és magányos lánynak tűnik. Pont olyan, mint te. Hogy hívják?

- Napsugár – furcsa izgalom költözött a fiúba, ahogy végre hangosan is kimondhatta a vágyott lány nevét. Az anyja jól mondta: azért találja őt annyira vonzónak, mert hasonlít rá. Meg kellett tudnia, mi történt vele. És azt is, képes-e ifjú Halálként máris szerelembe esni.

Még egyszer anyja szemébe nézett. Ő csak bólintott.

- Járj szerencsével.