Életem, Halálom! |BEFEJEZETT|

23.

A hely tömve volt. Meglepő módon nem a sor volt hosszú, hanem a helyiségben álló asztalok között alig lehetett szabad helyet találni. Nagyrészt velem egykorúak voltak odabent, néhány évfolyamtársamat is észrevettem.

Meleg fánktészta és frissen lefőtt kávé illata lengte be a teret. Az édesség mellé éppen különböző kiszerelésű kézműves fagylaltokat pakoltak, a pultnak háttal álló egyik alkalmazott shaket készített turmixgép segítségével. Minden eladó olajfoltos pólóban és az üzlet lógójával ellátott baseballsapkában tevékenykedett. Hangosan beszélgettek egymással, olykor összenevettek kiszolgálás közben. De jó nekik...

A magány keserű ízt hagyott a számban. Beálltam az egyre fogyatkozó sorba. Valaki szinte lyukat égett a hátamba a pillantásával. Hátrasandítottam a vállam felett. Természetesen az évfolyamtársaim voltak azok. Egy srác rosszmájúan mosolygott, és intett felém. A homlokomat ráncolva vártam a folytatást. Sajnos igazam lett: csókot dobott felém, mire a többiek eszeveszett vihogásba kezdtek. Tőlük zengett az egész fánkozó. Ki is érdemeltek néhány szúrós pillantást a dolgozóktól.

Vettem egy csokoládés finomságot, és a közeli asztalhoz letelepedtem vele. A fentebb említettek mindenféle szégyenérzet nélkül bámultak. Akárhányszor csak összeröhögtek vagy kuncogtak, a torkom elszorult. Tisztában voltam vele, hogy rólam beszélnek és rajtam nevetnek. Mindig is undorodtam az ilyenektől: úgy ítéltek el másokat, hogy semmit sem tudtak róla. Ők is csak azt tudták, ami a folyosókon kering pletykaként. Fogalmuk sincs róla, micsoda teher, hogy tizenévesként gondoskodnom kell a felnőtt apámról, akinek újabban az alkohol a legjobb barátja, tanácsadója, szerelme, miegymás. Vacak érzés úgy hazamenni minden nap, hogy tudom, apámat a kanapén fogom találni néhány tequilás üveg társaságában.

Lesütött szemmel haraptam bele az édességbe. A csokoládénak fűrészpor íze volt. Undorodva tettem vissza a falatnyi műanyag tálcára, amin adták. Undorító íze volt, ráadásul egy kisebb vagyonba került, már ami a jelenlegi anyagi helyzetünket illeti.

A társaság távozni készült. Visszafojtott lélegzettel néztem, hogyan állnak fel szép sorban egymás után. Ha tudtam volna, mikroszkópikus méretű zsugorodtam volna. Lehajtottam a fejem, és reménykedtem, hogy nem állnak meg belém kötni. Lépteik zaja egyre közelebbről hallatszott, amit igyekeztem annak betudni, hogy a bejárat közvetlen közelében ültem. Most is volt alapja a félelmemnek.

- Nem otthon kellene lenned, vadócka? – Egy középmagas, kissé testes srác szólított meg. A hangja csöpögött a gúnytól, az arcáról is csak rosszindulatot tudtam leolvasni. Ennek nem lesz jó vége.

Nem reagáltam, minden figyelmemet az előttem heverő fánknak szenteltem. A csokis töltelék kifolyt ott, ahol beleharaptam.

- Apuci már biztosan hiányol... Várj, hát persze! Hiszen már azt sem tudja, hogy a világon vagy!

Ledermedtem, a kezem ökölbe szorult. Most rosszat szólt, nagyon rosszat. Az apám szent és sérthetetlen. Senkinek sincs joga ítélkezni fölötte csak azok alapján, amit hallott róla. Elvégre a fülembe jutott már olyan eszement történet is, hogy apám meg szokott verni. Az alkoholból kifolyólag, természetesen. Nevetséges! Még hogy az én apám kezet emelne bárkire, különösen rám! Képtelenség!

- Vagy talán félsz hazamenni? Végül is igazad van: én sem szívesen mennék oda, ahol egy részeg apa vár. A végén még unalmában elver.

Olyan erősen szorítottam ökölbe a kezemet, hogy a körmöm felsértette a tenyeremet. A hirtelen jött fájdalom legalább megakadályozott abban, hogy visszaszóljak. Csak nyugi, Napsugár! Ez az alak még arra sem érdemes, hogy egyetlen pillantásra méltasd.

- Milyen nagyra vagy magadtól! Azt hiszed, te vagy az ász, ha nem szólsz vissza?! Remélem, tudod, hogy ezzel csak azt éred el, hogy még jobban célponttá válsz. Egy rakás szerencsétlenség vagy!

A srác belerúgott az asztalba. A fal fékezte meg a tákolmányt, ami olyan erővel csapódott bele, hogy a vakolat egy részen lemállott, a fánk pedig a földön landolt. Halk kuncogás töltötte be a helyiséget. A társaság távozott.

Sokáig csak néztem magam elé meredten. Miért? Miért pont én?! Miért éppen velem történik mindez?! A kétségbeesés bánatos könnycseppek formájában mutatkozott meg az arcomon. Hiába ostoroztam magam, hogy nem sírhatok ennyi ember előtt, nem bírtam tovább. Belefáradtam már abba, hogy ezt a rengeteg gonoszságot elviseljem. Túl sok volt, hogy engem ítéltek el az apám miatt.

Nagy nehezen erőt vettem magamon, és letöröltem a könnyeimet. Felálltam, hogy felszedjem a fánkot.

Egy kéz azonban megelőzött. Felnéztem.

A fiúnak sötét, mélyen ülő szemei, és hosszú fekete haja volt. Bőre fehérsége szinte természetellenesnek hatott sötét vonásai mellett. A szavam elakadt. Mindig is kiábrándítónak tartottam, hogy egy fiúnak hosszú haja legyen, de ő... Ő teljesen megbabonázott.

Elmosolyodott.

- Hagyd csak, majd én! – A hangja mély volt és bársonyos, szinte simogatta a lelkemet.

Elvettem a kezem, hogy felvehesse az ételmaradékot, és a szemetesbe hajíthassa. Amikor ő is felemelkedett egy pillanatra összeért a kezünk. A bőröm bizsergett halovány érintése nyomán, noha a bőre hideg volt, akár a jég. A szemem sarkából láttam, hogy rekordidő alatt végignézett tetőtől talpig. Aztán beállt a pult mögött kígyózó sorba.

Újra elöntött a magány. Hát persze, szó sincs barátkozásról. Csak egy kedves gesztus volt.

Szép lassan az ajtóhoz sétáltam.

- Várj! – szólt utánam a percekkel ezelőtt megismert fiú. – Vettem neked másikat.

- Tessék? – fordultam hátra. Felém nyújtott egy másik fánkot.

- A nevem Szilveszter. Örülök, hogy megismerhetlek.