31.

215 18 2
                                    

Azóta nem tudok semmit Szilveszterről. Az életkedv, amit a megjelenésével hozott a mindennapjaimba, semmivé lett. A hétköznapok elvesztették színüket, minden fekete-fehérbe borult. Kénytelen voltam belátni, hogy az egyetlen boldogságforrásom a fiú volt. És most, hogy azt sem tudom, hol van (feltéve, ha él még egyáltalán), a jövőm ismét kilátástalannak tűnt. Minden értelmét vesztette. Újra magányos voltam.

Unalmasan tengettem a napjaimat az iskolapadban ülve. Monoton volt minden. Az osztálytársaimmal való kapcsolatom sem nagyon változott semmilyen téren. Sőt, amikor órára menet összetalálkoztam Bencével, hozzávágtam a kakaós csigám papírját.

- Ezt meg miért kaptam? – szólt utánam.

- Szerinted? – kérdeztem vissza. Megálltam, szembenéztem vele. – Ennyire még te sem lehetsz hülye.

- Mit csináltam már megint?! – Bence kínjában felnevetett, hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Most tényleg nem tudom, mit vétettem.

- Tönkretetted a kapcsolatomat Szilveszterrel! – fakadtam ki, ezzel őszintén meglepve őt. – Beszéltem Krisszel telefonon. Azt mondta, csak hetek múlva tudunk személyesen találkozni, de megesküdött, hogy akkor elmond mindent, amit tud. Csak pár perces beszélgetés volt, mégis megingott a bizalmam Szilveszter irányában. Csakhogy őt nem tudnám egyik pillanatról a másikra kitörölni az életemből. Összejöttünk, hivatalosan is. Randizni hívott a hétvégén. Aztán megjelent Krisz. Szilveszter rögtön a torkának ugrott, ő azonban csak nevetett rajta és tovább hergelte. De az egészben nem az volt a legrosszabb, hogy a fiúm majdnem megverte Kriszt, hanem hogy megtudtam, beigazolódott a hülye felvetésed!

- Pontosabban?

- Ezt nem hiszem el! – Idióta vihogásba kezdtem. A folyosón volt, aki meggyorsította a lépteit a közelemben, de volt olyan is, aki nyíltan megbámult. Egyik sem érdekelt igazán. – Krisz ölte meg az anyámat Szilveszter kérésére!

Így kimondva még hihetetlenebbül hangzott ez az egész. Teljesen abszurd.

Talán még annál is abszurdabb volt, mint ami ezután jött.

Bence a kezét nyújtotta felém. Kérdőn néztem a felesleges gesztust.

- Reménykedtem benne, hogy tévedek. De minden tökéletesen passzolt. Ne haragudj!

- Már úgyis mindegy. Késő a sajnálkozáshoz. Szilveszter eltűnt, Bence. Úgy értem, felszívódott, nyomtalanul eltűnt, vagy ahogy tetszik.

- Mikor? – ráncolta a homlokát. Kezdett belezavarodni a történetbe. Nem csodálkoztam rajta. A bonyolult enyhe kifejezés volt. – És mi az, hogy eltűnt?

- Szombaton Krisz a randink közben jelent meg. – Nyíladózó pipacsok színét vettem fel, ahogy leesett, hogy tulajdonképpen az exemnek mesélem, hogy randizok egy másik sráccal. Ciki. – Mint már mondtam, mindent tönkretett azzal, hogy elmondta, mit tett. Miután felszívódott én sem bírtam tovább ott maradni Szilveszterrel. Eljöttem, egy hídnál talált rám. Elkezdtünk veszekedni. Vagyis én leordítottam a fejét, míg ő csak azt hajtogatta, hogy mindenre van magyarázat. Nem is értem, mit gondolt! Hogy majd meghallgatom ezek után?! Nevetséges. – Abba kellett hagynom a mesélést egy pillanatra, hogy a hangom ne remegjen. – Megcsókolt. Ettől csak még dühösebb lettem. Én... ellöktem. Egy autó kerekei alá esett. Biztos voltam benne, hogy meghalt. De amikor odamentem segíteni, nem volt ott. Csak a ruhái préselődtek bele a betonba.

Bence felszisszent. Ő maga is kezdte kétségbe vonni a józan eszemet. A keze is ismét a teste mellett nyugodott. Ennyit a támogatásról. Köszi!

- Bocs, de ez az egész hihetetlenül hangzik, remélem, tudod.

- Tisztában vagyok vele. Nem is azért mondtam el, hogy elhidd.

- Hát akkor miért? – Őszinte kíváncsiságot láttam rajta. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki a mikulást várja decemberben.

- Naivan azt hittem, megértő leszel.

- Nem is mondtam semmi bántót.

- Látom, még mindig nem tanultad meg, mikor kell szavak helyett tettekkel bizonyítani.

Ajkát az enyémen éreztem, egész testem beleborzongott az érzésbe. Egy egész emberöltőnek éreztem azt az időt, ami az utolsó csókunk óta eltelt. Jó érzés volt újra a közelemben tudni őt.

- Sajnálom. Mindent sajnálok.

- Tudom.

- Kezdjük újra, Napsugár! Ne rágódjunk többé a múlton!

A szemeim előtt végig Szilveszter képe lebegett. Meg kell tudnom, mi lett vele. Addig nem adhatok új esélyt Bencének, amíg ez az egész le nem rendeződik. Túl sok még a képzeletbeli kérdőjelek száma a fejem felett. Ez rányomná a bélyegét egész további életemre.

És valójában az életem semmit sem ért Szilveszter nélkül. Én már őt szeretem, testül-lelkestül. Ezt egyetlen szerelmi vallomás sem tudná befolyásolni.

Nemet intettem.

- Én Szilvesztert szeretem. Rettenetesen sajnálom, Bence! Biztos vagyok benne, hogy találsz majd egy olyan lányt, aki örökkön örökké szeretni fog.

- Én téged akarlak! – Dühödten eltaszított magától, meg kellett pördülnöm, hogy el ne essek. Nem számítottam ilyen heves reakcióra. – Téged szeretlek, csak téged!

- Bence, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgom! – fogtam könyörgőre. Meg akartam nyugtatni, és új szerelem keresésére biztatni. Nem tudtam volna elviselni, ha miattam lelki traumába esik.

Amikor azonban gyémántfényű cseppeket láttam végigcsorogni az arcán, sarkon fordultam, és meg sem álltam addig, amíg kikerültem az épületből.

Sóvárogva néztem a fánkozó irányába. Mi van, ha ott találom Szilvesztert? Vajon mi történt vele a gázolás után? Jól van? Esetleg megsérült, haldoklik? Túl sok kérdés, túl kevés logikus magyarázat. Sarkon fordultam, és a fánkozó felé vettem az irányt.

- Nahát, nahát – szólalt meg a közelben egy hang. – Ha jól sejtem, csak még több kérdést ébresztettem benned a szombati válaszommal, nem igaz?

Krisz volt az. Az épület falának támaszkodva állt. Mikor odaértem, ellökte magát, és megállt előttem.

- Mit akarsz tőlem?

- Segíteni, szépségem.

- Már így is túl sokat tettél.

- Nálatok így szokás köszönetet mondani?

- Köszönetet? – Vissza kellett kérdeznem, mert biztos voltam benne, hogy rosszul hallottam. – Neked?

- Ki másnak? – A hangja egyre türelmetlenebbül csengett. – Megtudtad, amit akartál, vagy nem?

- De.

- Na, látod. Az már nem az én hibám, ami utána történt.

- Te tudod, hol van Szilveszter! – jelentettem ki. Hogy nem jutott ez eddig eszembe! Akármennyire is gyűlölik egymást, mégis egy helyről származnak. Ha valaki, hát Krisz biztosan tud nekem segíteni.

Megragadtam a karját, és könyörgöm néztem viharszínű szemeibe. A szempár érdeklődve tekintet le rám.

- Mondd el, hol van! Könyörgöm! Bármit megteszek!

- Ó, szóval bármit?

A fiú karon ragadott, ujjai a bőrömbe mélyedtek. Fájdalmat okozott, amivel tisztában is volt. Csak éppenséggel nem érdekelte. Ütésre emelte kezét, pont mint apa, amikor életében először megpofozott. Mozdulni sem bírtam a hirtelen rám törő félelemtől.

- Elég! – kiáltotta el magát valaki.

Váratlanul fény borított el mindent. Krisz eltaszított magától, hogy védekezőn a szeme elé tehesse a kezét. Én azonban olyan szerencsétlenül estem, hogy pont a fejemet ütöttem be. Fekete pöttyök kezdtek táncolni a látóterem szélén. Egyre nagyobb teret uraltak, mígnem minden sötétbe borult.

Életem, Halálom! |BEFEJEZETT|Where stories live. Discover now