Életem, Halálom! |BEFEJEZETT|

29.

Egy szó nem sok, annyi sem jött ki a számon. Mindenre számítottam, de arra, hogy a srác, aki választ adhat minden kérdésemre, a vártnál hamarabb érkezik, egyáltalán nem. Elvégre abban állapodtunk meg, hogy majd hívom. Erre tessék! Pont akkor jelenik meg, amikor Szilveszterrel vagyok.

Ez nem lehet véletlen.

Lopva a velem szemben ülő fiúra sandítottam. Még mindig fogtuk egymás kezét, ám váratlanul olyan erővel szorítatta meg az enyémet, hogy ki kellett rántanom, nehogy eltörjön. A tekintetével ölni tudott volna, legalább annyira volt jeges a pillantása, mint az illata. Kirázott tőle a hideg. Olyan érzésem volt, mintha most kiderülne, milyen ember is ő valójában.

Krisz önelégülten vigyorgott a méregtől majd' felrobbanó Szilveszterre. Tervezett valamit, ezért jött most ide. Nagyon is jól tudta, hogy itt leszünk.

A tekintete újra rám tévedt.

- Azt hiszem, kérdés nélkül is tudok mesélni néhány dolgot a fiatalemberről.

- Ha még egy szót szólsz, nem állok jót magamért! – csattant fel Szilveszter. – Takarodj innen!

- Nyugi, szépfiú! Ha odahaza sem félek tőled, miből gondolod, hogy itt ez másképp lenne?

- Mindent tönkreteszel, te idióta! – Szilveszter kifakadása gyanút ébresztett bennem. Érdeklődve vártam hát a folytatást.

- Ugyan, még el sem kezdtem! – legyintett lekicsinylően Krisz. – Na, de ne húzzuk tovább az időt. – Felém fordult. A gyomrom golflabda méretűvé zsugorodott. – Az a helyzet, hogy Szilveszter nem az, akinek hiszed. Ő és én is egy másik világhoz tartozunk. Ezt a világot a mi fajtánkon kívül eddig csak a leggonoszabb emberek láthatták. Egészen addig, amíg fel nem tűntél te. Nem igaz, Őfelsége?

Szilveszter ökle találkozott a másik fiú arcával. Krisz hátratántorodott, az orra vérezni kezdett. Egy mozdulattal letörölte a vért, felállt, az ő keze is ökölbe szorult. Minden ujja elfehéredett.

- Te nyomorult! – dörrent fel Szilveszter ijesztően mély hangja. – Honnan veszed a bátorságot ehhez?!

Krisz keserűen felnevetett.

- Mit számít, mit tud meg a lány most, és mit a halála után?! A sorsa meg lett írva. Ezt neked kéne a legjobban tudni, hiszen a saját érdekeid miatt sürgeted utolsó napjának eljövetelét.

- Átkozott!

Rémülten kapkodtam a fejem kettejük között. Nem értettem, miről beszél Krisz. A kettejük beszélgetése (már ha annak lehet hívni egy ilyen kiélezett helyzetet) értelmetlennek tűnt, habár annyit megtudtam belőle, hogy ezek ketten tényleg ismerik egymást. Régebb óta, mint azt reméltem.

Az is világos volt, hogy abban a „másik világban" Krisz alá van rendelve Szilveszternek. Így már érthető, miért borult ki az utóbbi, amikor az alárendeltje elkezdett róla fecsegni. Valamit el akart titkolni előlem. Valamit, amit Krisz tudott, és most a Szilveszter iránt érzett gyűlöletével vezetve el akarta árulni ezt nekem.

Hányingerem volt a hirtelen jött adrenalintól.

Szilvesztert olyan szinten sértette Krisz arcátlansága, hogy késlekedés nélkül újra megütötte volna, ha én nem lépek közbe.

- Szilveszter, életem! – Előtte termettem, mindkét kezemmel megragadtam ütésre emelt karját. Ahogy rám nézett, tiszta imádat tükröződött a tekintetében. – Nem tudom, miről beszél Krisz. Nem értek semmit. De hallottam dolgokat a volt barátomtól, amik nem hagynak nyugodni. Az anyámmal kapcsolatos dolgok ezek, Szilveszter. Az anyámmal! Bármit megadnék, ha végre megtudhatnám, miért kellett ilyen hirtelen meghalnia! Hiszen egészséges volt, semmi baja vagy betegsége sem volt! Muszáj kérdeznem egyet ettől a fiútól. Kérlek! Kérlek szépen, uralkodj magadon!

A fiú megenyhült, leeresztette a karját, és megsimogatta az arcomat. Újra az a srác állt előttem, akibe teljesen és visszavonhatatlanul beleszerettem. Egy utolsó gyilkos pillantást vetett a másikra, aztán hátrébb lépett.

Kriszé volt minden figyelmem. Győzelemittasan méregette a némaságba burkolózó fiút.

- Epekedve várom, mi lesz a kérdésed.

Mély levegőt vettem, és kifújtam. Ezt addig ismételgettem, míg hangosan zakatoló szívem meg nem nyugodott. Remegő hangon tettem fel a kérdést, ami mindent más megvilágításba helyezhet:

- Te ölted meg az anyámat Szilveszter megbízására?

- Igen – vágta rá. Még csak nem is habozott. A levegő megfagyott körülöttünk. Ördögi kacajt hallatott, aztán az ajtó felé fordult. – Azt hiszem, egyelőre végeztünk. Szólj, ha lenne még más is, Napsugár! – Szinte azonnal eltűnt szem elől az éjszakai sötétségben.

Mereven álltam, képtelenül arra, hogy megforduljak, és szembenézzek Szilveszterrel. Kezdtem homályosan látni az egyre csak gyarapodó könnycseppektől.

- Napsugár... - Kezét a vállamra tette. Undorodva taszítottam el magamtól. Továbbra sem néztem rá. – Kedvesem, kérlek, érts meg! Szeretlek!

Megpördültem, és egy pofon kíséretében a képébe röhögtem.

- Szeretsz?! Normális vagy te egyáltalán?! – Megremegtem, szívet tépő zokogásba kezdtem. Könnyeimen keresztül láttam, hogy nem tudja, mikor kell abbahagyni.

- Megmagyarázom.

- Gyilkos! – ordítottam el magam, és kirohantam az étteremből.