Életem, Halálom! |BEFEJEZETT|

16.

Az ereimben meghűlt a vér. Anya a földön feküdt, hullasápadt volt. A teste vonaglani kezdett, pedig nem volt teljesen magánál. Mellette egy eltörött pezsgőspohár hevert.

- Anya!

Teljesen kétségbeestem. Az anyám a szemem láttára fog meghalni! Tudtam, mit kell tennem: hívni a mentőket. De a lábaim földbe gyökereztek, nem mozdultam. A torkomban gombócot éreztem. Hiába kezdtem nagyokat nyelni és mélyeket lélegezni, a pánik elhatalmasodott rajtam.

Letérdeltem anya mellé, és segítségéért kezdtem kiabálni.

- Orvost, gyorsan! Hívják már a mentőket! – A hangom elcsuklott, az alsó ajkam megremegett. – Apa, csinálj már valamit!

Apám ugyanolyan rosszul festett, mint ahogy valószínűleg én is. Sápadtabb volt, mint anya, ő sem tudtam levenni róla a szemét. Az a félelem, ami akkor kiült az arcára, engem is megrémített. Azt az arckifejezést sosem voltam képes elfelejteni.

- Eszter! – szólongatta apa, határozottan megrázta a vállát. – Eszter, ne csináld! – Körbenézett a teremben. Mindenki minket bámult. – Segítsen már valaki!

Az igazgató mellettünk termett.

- A mentő perceken belül itt lesz.

- Köszönöm!

Újra anyáé volt minden figyelmem. Apa éppen akkor ölelte őt magához. Először megcsókolta, aztán a fülébe súgott valamit. Sírt. Még sosem láttam sírni az apámat. Anya mindig azt mondta, azért, mert ő akkor, és csakis akkor mutatja ki az érzelmeit, ha valami nagy hatással van rá. Teljesen mindegy, hogy ez a dolog pozitív vagy negatív.

Kicsordultak a könnyeim. Az elején még csak egyesével hullottak az arcomra, aztán már valóságos záporesőként. Akkor értettem meg igazán, hogy nagy a baj.

- Ne sírj, kincsem! – Apa hangja halk volt, akár a lélegzet. – Minden rendben lesz – a hangja elcsuklott ennél a mondatnál. Ez még inkább megijesztett.

Semmi sem lesz rendben. Titkon már akkor tudtam, hogy soha többé nem lesz semmi a régi. Sírtam. Nem tudtam és nem is akartam abbahagyni. Sosem éreztem még akkora félelmet, mint ott a szalagavatón.

Anya vonaglása abbamaradt. Lehajoltam hozzá, puszit nyomtam az arcára.

- Szeretlek.

A karját kezdtem simogatni. Semmire sem reagált.

- Anya! – Újra elöntött a kétségbeesés. – Anya, kérlek, térj magadhoz! Nyisd ki a szemed, anyuci!

Anyuci. Óvodás koromban szólítottam így utoljára. Amikor elkezdtem az általános iskolát, ő maga kérte, hogy ezentúl anyának hívjam.

- Nagylány vagy már, Napsi! – mondta akkor. – Az igazi nagylányok már nem becézik a szüleiket, hanem apának és anyának szólítják őket. Szóval mostantól kérlek, legyél okos, és ne hívj anyucinak. Rendben?

- Rendben, anya.

- Okos kislány – mosolygott rám, majd egy puszi kíséretében beküldött az osztályterembe.

Tizenkét éve tartom magam ehhez. Ez helyzet azonban minden ilyesmit felülbírált.

- Richárd... - hallottam meg anya elgyengült hangját, ahogy apát szólította. – Richárd...

- Itt vagyok – felelt neki apa.

Anya lassan kinyitotta a szemét. A kinézete szöges ellentéte volt annak, ahogy az érkezésünk előtt kinézett. Öreg volt, talán most először. Fáradt volt és gyenge, a hangja alig volt hangosabb a suttogásnál. Egyik kezével felnyúlt, hogy átölelje apát, ez azonban nem sikerült neki. Alig tudta mozdítani a testét.

- Eszter, mi a baj? – kérdezte apa. Reménykedést láttam átsuhanni az arcán. Anya beszélt hozzá. Bízott benne, hogy még meggyógyulhat. – Mondj valamit, kérlek!

Anya bágyadtan elmosolyodott.

- Bocsáss meg, Richárd! – Egy köhögő roham beléfojtotta a szót. Apa felültette, anya azonban nem tudott ülni, összeesett. Már fuldoklott a köhögéstől. – Nagyon sajnálom! – nyögte még ki, majd sugárból vért kezdett hányni.

- Anyukám!

- Itt vannak a mentők! – kiabálta valaki. A tömeg arrébb húzódott, utat engedve a mentősöknek.

A könnyeimen keresztül láttam, hogy két megtermett férfi volt. Megkértek mindenkit, hogy ne akadályozzák a munkájukat. Apát is elküldték anya mellől. Engem pedig valaki felhúzott a földről, és magához szorított.

- Nyugodj meg! – hallottam Bence hangját. Szorosan tartott a karjaiban, mintha csak nagy nehézségek árán tudna megfékezni.

A testtartásom megmerevedett. Az egyik férfi a hordágyra fektette anyámat. Eszméletlen volt, a szája sarkában vérfoltok éktelenkedtek. Úgy nézett ki, mint egy hulla.

A két mentős összenézett. Egyikük apám vállára tette a kezét, és megrázta a fejét.

Lesokkoltam.

Anya meg fog halni.

A lábaim összecsuklottak, a padló vészesen közeledett felém.