Életem, Halálom! |BEFEJEZETT|

1.

Néhány hónappal ezelőtt...

- Napsi, gyere már! El fogunk késni! – hallottam anya hangját a nappaliból.

- Azonnal! – kiabáltam vissza, miközben a gigászi ruhásszekrényembe mászva igyekeztem megtalálni a fekete bőrdzsekimet. Pedig biztosan itt kell lennie! Muszáj megtalálnom, randim van egy sráccal.

- Napsi! – Ajaj, anya egyre türelmetlenebb.

- Pillanat! – Felkaptam az első kabátot, ami a kezem ügyébe került, gyorsan kihúztam a szememet, és kivágtattam a szobámból. – Kész vagyok.

- Ideje volt – felelte anyu. Apu rám mosolygott a kávéscsészéje pereme fölött. Mindig remekül szórakozott, ha „a két nő" vitába keveredett. – Lányom, hogy nézel ki?!

Ugyanebben a pillanatban szólaltam meg én is:

- Anya, mit keres nálad a bőrdzsekim?!

Apa nem bírta tovább, hangos nevetésbe kezdett.

- Imádottaim, úgy viselkedtek, mintha nem anya és lánya, hanem nővér és hugica lennétek.

- Már pedig az én lányom nem fog rongyos kabátban és elrontott sminkkel a fején mászkálni!

- Nincs a sminkemmel semmi gond! – vágtam vissza felháborodva. – Add vissza a dzsekimet!

- Sajnálom, üzleti tárgyalásom lesz, nem mehetek ballonkabátban.

- Már miért ne mehetnél? Anya, gyerünk már, randim lesz suli után! Nem akarok széldzsekibe menni!

Végül persze mégis abba mentem. De legalább anyu hozzám vágta a neszesszerét, hogy a randi előtt rendbe tudjam hozni magam. Ez a minimum.

- Háromkor találkozunk a suli előtt – ecseteltem a randim részleteit Hellának. A mosdóban trónoltam a tükör előtt, felkészítve magam a randira. Hella a falnak támaszkodva hallgatott.

- Nem félsz, hogy igazából nem is olyan, mint ahogy azt Ádám állította? – kérdezte.

Megvontam a vállam. Noha anyának hála pusztító vörös rúzst és csillogó fekete szemceruzát használhattam a sminkhez, jól jött volna a másik dzsekim. Fehér ing volt rajtam, alatta nude színű toppot viseltem. Az inget le akartam venni, így viszont inkább nem törődtem vele.

- Megcsinálod a hajamat? – fordultam barátnőm felé.

- Persze.

Amióta csak az eszemet tudom barátnők voltunk. Sokaknak nem adatik meg, hogy olyan embert találjanak, akivel tényleg megoszthatják örömüket és bánatukat egyaránt. Hellát még az óvodában ismertem meg. Már akkor folyton egymás nyakán lógtunk, valószínű, hogy anyáink emiatt írattak minket ugyanabba az iskola. Micsoda véletlen, ugyanahhoz a tanító nénihez. Elválaszthatatlan barátnők lettünk az általános iskola nyolc éve alatt, így nem is csoda, hogy a középsuli idejére sem akartunk elszakadni egymástól. Ugyanabba a gimnáziumba jelentkeztünk, mindketten emelt törire. Hatalmas volt az öröm, amikor mindkettőnket felvették.

Hellát valahogy sokkal szerencsésebbnek tartottam, mint magamat. Mert hiába gazdagok az én szüleim és vesznek meg nekem mindent, Hella mérhetetlen szeretetet és élményeket kap drága cuccok helyett. Apának már pedzegettem, hogy mi is elmehetnénk együtt kirándulni. A válasz mindig ugyanaz volt: „Anyádnak nem lenne rá ideje."

- Kölcsön adjam a piros dzekimet? – kérdezte Hella, megrángatva magán a viselt darabot. A hajam közben elkészült, barátnőm szép vízesés fonást alkotott, ami tök jól illett ombre hajamhoz. (Mellesleg ez a fajta festés is anyu ötlete volt: olyan semmilyennek tartotta világosbarna hajszínemet, így kitalálta, hogy szőkítsük ki az alját. Nagyon nem tetszett az ötlet, de végül nem bántam meg, hogy belementem.)

Rámosolyogtam, megráztam a fejem.

- Inkább a hajadat add kölcsön néha napján – nevettem fel. Természetes szőke, göndör haj: nekem nem is kéne több. Plusz Hella mindig is egzotikus szépség volt télen is napbarnított bőrével meg mandulavágású kék szemeivel. – Szoríts, holnap mesélek! – intettem egy aprót, mielőtt kiszaladtam volna.

- Napsugár?

- Szia! Te vagy Bence?

- Igen. Örülök, hogy találkoztunk!

Ez a pasi kell nekem! Már akkor eldöntöttem, amikor Ádám mesélt róla. Unokatestvérek a sráccal, ezért nem is értettem miből gondolja Hella, hogy nem mondanak igazat a másikról.

Bence volt az „új fiú". Az ilyeneket mindig körüllappangja egyfajta rejtély. Persze ebben az esetben csak egy egyszerű költözésről volt szó, mégis meg akartam ismerni. Plusz nem utolsó a tény, hogy anno kilencedikben Ádámmal jártam két évig. Tavaly szakítottunk, ennek ellenére barátok maradtunk, tekintve, hogy úgyis már csak az idei végzős évünk van hátra együtt.

- Van kedved elmenni fagyizni? Olyan szép idő van! – vetettem fel. Ő csak bólintott.

A fagyizóhoz tartva nem sokat beszéltünk. Mindketten kicsit zavarban voltunk, jól jött az a tíz perc, amíg sétáltunk.

Olyan gyönyörű vagy.

Megálltam.

- Te is hallottad? – kérdeztem Bencétől. A fiú homlokráncolva nézett rám.

- Mit? Valami baj van?

Elgondolkodtam. Biztos voltam benne, hogy valaki szólt hozzám. A fejemben hallottam a hangját. Egy férfihang mély baritonja volt.

- Mindegy, felejtsd el! – ráztam meg a fejemet. Még egy mosolyt is villantottam, hogy biztosítsam a srácot, minden rendben.

Pedig semmi sem volt rendben.