Gyertyaláng [Befejezett]

Prológus

– Sajnálom Lili... De minden rendben lesz, hidd el! – Az embereknek szokásuk ezt hajtogatni. Aztán vagy bejön, vagy nem. Jelenleg úgy érzem, nem, de bárki így gondolná a mostani helyzetemben. Ilyenkor néha bele szeretnék látni az emberek fejébe. Azt hiszik, hogy ettől a pár bizonytalan szótól majd minden rendben lesz? Hogy nekem majd könnyebb lesz, ha tudom, hogy ők sajnálnak? Hát, egyáltalán nem, ezzel csak még jobban eszembe juttatják a történteket. Önkéntelenül is anyát látom a szembejövők szomorú és részvéttel teli tekintetében, ő jut eszembe a régen közvetlen ismerőseim óvatos szavairól, őt hallom az idegen emberek szánakozó mondataiban.

Ezeket a szavakat egyébként Kamilla – egy velem egykorú lány – anyukája mondta, bár a helyében bárki ezt mondta volna.

Semmi sem lehet rendben anya halála után. Azt mondják a hat éves – és ehhez hasonló korú – gyerekeken nem látszik a gyász. Hinnem kell ebben, mert nem élhetem le az életem anya halálának árnyékától nyomasztva. Hat éves vagyok, sok időm van felejteni szerencsémre, vagy emésztődni szerencsétlenségemre.

Egyébként ezek nem az én gondolataim. A bátyám, Levi tömi velük a fejemet, remélve, hogy nem fogok sokat sírni. Én ettől nem tartok, sosem szégyelltem a könnyeket, remélem ez nem fog változni. Nekem jelenleg egy értelmes gondolatom sincs, mert nem tudom felfogni a történteket, de nem volt szükség rá, hogy megkérdezzek bárkit is, hogy mit kéne gondolnom, mert Levi minden kérés nélkül megosztja velem a gondolatait. Márpedig neki biztos igaza van, hiszen már tíz éves. Hálásnak kéne lennem, hogy tartja bennem a lelkem, és részben az is vagyok – pontosabban próbálok az lenni –, de már egyre jobban elegem van, nem akarok huszonnégy órán keresztül olyan dolgokat hallgatni, amiknek semmi közük hozzám, sőt a nagy részüknek még értelmét sem látom.

Próbálok megfeledkezni anyáról, és tudomást sem venni a sajnálkozó megszólításokról. Nem tudom sikerül-e. Majd kiderül.