Gyertyaláng [Befejezett]

17.

– Szóval legyél óvatos! – figyelmeztet Vanda ezredszerre, miközben a folyosón sétálunk Harcos felé. Ha bárki más lenne a helyében, biztos vagyok benne, hogy a mellettem haladó személy megőrülne idegességében. De Vanda mindig is profi volt az érzelmei palástolásában, így az aggodalma ellenére is szigorú arccal és minden mozdulatával határozottságot sugározva lépked. Már vagy két perce folyamatosan tanácsokkal lát el, csak innen tudom, hogy nem valami nyugodt.

– Jó – felelem szűkszavúan.

– Nagyon fontos, hogy nem tudhatjuk, mennyire van összezavarodva. Úgyhogy mielőtt bármit is magyaráznál neki, szólj, hogy te Lili vagy – magyarázza tovább, és addig nem nyugszik, amíg ránézve egy bólintással jóvá nem hagyom, tökéletesen felfogtam.

– Jó – ismétlem.

– Érthetően beszélj, és lehetőleg győzd meg, hogy a te oldaladon állok.

– Jó – sóhajtom.

– Ha bármi gond van, vagy rád akar támadni, csak kiálts.

– Jó.

Közben a terem elé érünk.

– Itt leszek az ajtó mellett, ha...

– Vanda – vágok közbe. – Csak Harcoshoz jövök. Ismerem Harcost, ő a legjobb barátom. Semmi baj nem lesz.

– Oké – egyezik bele sóhajtva. – De tényleg, csak, hogy tudd. Ha mégis lenne valami – tudom, tudom, nem lesz, de ha mégis lenne –, én nem megyek sehova, itt vagyok kint...

– Vanda – szakítom félbe újra. – Tudom, hogy itt leszel, tudod, hogy bízom benned, és tudjuk, hogy nem lesz semmi baj. Kell ennél több?

Türelmesen megvárom, amíg beleegyezését jelezve biccent, addig egy lépést sem teszek az ajtó felé. Kíváncsi lennék, hogy vajon mi az, ami matt Vanda ennyire aggódik? Az én épségem miatt? Azt kétlem. Igaz, nem vagyunk már ellenségek, mint az elején, és az is világos, hogy egy oldalon állunk, de nem hiszem, hogy Vanda számára ennyire fontos lenne a biztonságom. Vagy izgul, hogy vajon Harcos elvállalja–e az oktatói feladatokat, hogy ne rá háruljon egyedül ez a teher? Lehetséges, hogy ez van a dologban.

Miután Vanda a beleegyezését adta, odalépek az ajtóhoz és benyitok. Egy szertár az, valószínűleg az egyik fizikaszertár, a kis helyiség polcait kísérletieszközök borítják, és az asztalon egy halom függvénytáblázat hever. Amikor megpillantom az asztalnál mozdulatlanul ülő és engem figyelő Harcost, akkor... Talán életem legfurcsább élményét élem át.

A szívem dobban egy erőteljeset, és szinte érezni vélem, hogy egy másik szív ugyanerre a ritmusra dobog ezekben a pillanatokban. Itt ül előttem a fiú, a legjobb barátom, akit miattam kis híján megöltek, de most mégis itt van. Úgy nézek bele a sötétkék szempárba, mintha először tenném ezt, az emlékezetembe akarom vésni a színét és a csillogását is, emlékezni akarok rá akkor is, ha többé már nem látom, és akkor is, ha már semmi emlékem nem marad ezen kívül. Veszélybe keveredett miattam, majdnem meghalt, bántották. Többször ez nem fog megtörténni, soha többé nem engedem kicsúszni a kezeim közül. Az idő elveszti jelentőségét, fogalmam sincs, hány másodperce, netán perce bámulom mozdulatlanul, és minél tovább nézem, annál jobban tör rám a megkönnyebbülés. Ekkor jövök csak rá, hogy mennyire fontos nekem. Ha elveszíteném őt, az olyan lenne, mintha elvennék tőlem a jobb karom, a jobbik felem, a kirakósdarabot, amivel az én kirakósdarabom kiegészül. És a szívünk még mindig együtt dobog.

– Khm.

Hallom Vanda köhintése hirtelen ragad ki az álomvilágból, a hangjára összerezzenek, lesütöm a szemem, és hiába keresem, képtelen vagyok megtalálni a ritmust, amire a szívem nemrég olyan természetesen vert. A varázs hirtelen tűnt el, mintha nem is létezett volna.