Gyertyaláng [Befejezett]

2.

Egy idő után futni kezdek. Úgy érzem magam, mintha vízben, egy hatalmas örvényben lennék, bekerültem a gondolataim és Ropi nyugtalanító mondatainak visszhangzó kavalkádjába, tehetetlen vagyok, amíg az örvény valamilyen szerencse folytán ki nem taszít magából.

Szörnyen mérges vagyok Ropira. De miért vagyok ilyen ideges? Miért háborodtam fel? Lehet, hogy megértőbben kellett volna viselkednem vele... Csakhogy erre nem vagyok képes gondolni. Sokkal könnyebb lett volna, ha egyből elmondja. Miért nem mondta el? Állítása szerint félt. Tőlem. És ez engem eléggé bánt. Úgy gondolkodott, hogy neki legyen jó.

Megpróbálom javára fordítani a dolgot, az ő szemszögéből végiggondolva. Tegyük fel, hogy elmondta nekem a felvételi után. Vajon tényleg végigaggódtam volna a nyarat? Ő így gondolta. Már most is ideges vagyok, pedig már van gimije, mennyire lettem volna az, ha akkor tudom meg, amikor még nem volt neki? Ebből a szempontból nem magához igazodott, hanem hozzám. Az is lehet, hogy csak elfelejtett nekem szólni, de ez még bántóbb. Nem, még nem tudok nem haragudni rá.

Kifulladva megállok. Szúr az oldalam és perzsel a tüdőm, annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem. Hirtelen rájövök: fogalmam sincs hova futottam. És hogy még jobb legyen, nem is az ösvényen. Riadtan fordulok körbe–körbe, hátha valahol elkezd ritkásodni az erdő vagy meglátom a város egyik épületének ablakáról visszaverődő napsugarakat, aminek segítségével tájékozódni tudok, de hiába, minden irányban ugyanolyan sűrűn állnak a fák.

Ahogy így forgolódom, az egyik fa mögött meglátok valamit. Valakinek az arcát, akinek a tekintete találkozik az enyémmel. Visszahúzza a fejét a törzs mögé. Nem Ropi az.

– Ki vagy? – kérdezem megremegő hangon, és egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy az illető meghallotta. Válasz mindenesetre nem érkezik. Megismétlem hangosabban.

A valaki kilép a fa mögül. Egy fiú az, alig pár centivel magasabb nálam. Velem egykorú lehet, bár ezt az arcáról nem igazán tudom leolvasni, mert a vonásai egyszerre még gyerekesek és komolyak, felnőttesek is. Szalmaszínű haja van, és sötétkék szeme. Haja a tetején égnek meredezik – nem úgy tűnik, mint aki reggel fésülködött. Bő nadrágot és pólót hord, és hozzám hasonlóan vékony. Teljesen átlagos, semmi figyelemfelkeltő nincs rajta, azonban az egész megjelenése mégis valamiféle titokzatosságot és megfejthetetlenséget sugároz. Ez egyszerre nyugtalanít és kelt biztonságérzetet bennem, valahol mélyen.

– Miért bujkáltál? – kérdezem.

– Nem tudtam, ki vagy – válaszol. A hangja kellemes, nem mély, inkább olyan, mint a langyos tavaszi szellő simogatása.

– És most már tudod?

– Igen.

Meglepetten és halkan nevetem el magam.

– És? Ki vagyok? – Ez olyan, mint valami ostoba találóskérdés, olyan játék, amit csak az óvodában játszanak. Képtelenség, hogy ez az ismeretlen fiú tudja a nevemet.

– Takács Lili.

Megdöbbenek – én ezelőtt még sosem láttam őt. – Mielőtt megkérdezed, honnan tudom, válaszolok is rá – mondja nyugodt hangon.

– Oké – vonok vállat, mert nem mondja rögtön, gondolom a reakciómra vár.

– Sokszor láttalak már.

– Mi? Ez minden? Innen tudod a nevemet? – kérdezem szemöldökráncolva.

– Jó megfigyelő vagyok – jelenti ki, mire felnevetek. Most már felszabadultan és kétségek nélkül. Ez az ismeretlen pillanatok alatt elérte, hogy én, Lili, a bizalmatlan lány nyissak felé.