Gyertyaláng [Befejezett]

20.

Ilyen a boldogság. Ez a határtalan boldogság. Felébredni, tudni, hogy van valaki, aki igazán szeret, érezni, hogy még az egész nap előtted áll, és bármi megtörténhet, amit szeretnél, amiben hiszel. Ilyenkor minden kerek. Talán anya halála előtt éreztem utoljára ilyet. Az egész előidézője Harcos, akit szeretek és ő szeret engem, az élet előttünk, a lehetőségek várnak.

Aztán az idill váratlanul elmúlik és félelem söpör végig rajtam a gondolatra, hogy el is veszíthetem. Egyszer már veszélyben forgott az élete miattam, amiatt, hogy a sötétek fejedelme hatni akart rám, és tudom, hogy bármikor megtenné újra. A sötétek fejedelme bármire képes, hogy elérje a célját.

Ezután kissé elszégyellem magam, hiszen nagyobb az esélye annak, hogy ő veszít el engem. Elmegyek, hogy legyőzzem a fejedelmet, és vagy visszatérek, vagy nem. Tudatában vagyok, hogy ez kétesélyes, mégis megteszem, mégis elhagyom Harcost.

Holnap éjfélig van időm, addigra ott kell lennem. Ez teljesen igazságtalanság: Én soha nem lehetek boldog? Ezt a kérdést azonban félre is teszem rögtön, nem választhatom a boldogságot a bátyám életéért cserébe. Elszántság költözik belém, ahogy kikelek az ágyból. A kezemben volt a döntés joga, és én döntöttem. El fogom hagyni Harcost? Ez sem ingat meg. Mindenkinél jobban szeretem, de meg kell tennem, Leviért.

– Szia – köszön Vanda, észre sem vettem, hogy mikor jött be. – Most éppen rózsaszín köd van a szemed előtt? Mert ha igen, mondd, a világért sem szeretném eloszlatni.

– Ma este – szakítom félbe komoran. Egy pillanatig furán néz, majd elkerekedik a szeme és elkomolyodik.

– Így érzed?

– Biztos vagyok benne, hogy így kell lennie.

– Harcos tudja?

– Nem. Holnap éjfélig van időm, szerintem azt hiszi, holnap indulok.

– Ezt is így érzed helyesnek? - kérdezi tétován.

– Teljesen – válaszolom halkan.

– Rendben – mondja, és a magabiztosságomat látva neki is megkeményedik az arca. – Tudd, hogy... Én támogatlak.

Ő is tisztában van vele, hogy a visszatérésemnek esélye nem túl magas. Egy pillanatig csak nézek a szemébe, majd odalépek hozzá és némán átölelem. Fokozatosan és tudat alatt úgy megszerettem Vandát, mintha a testvérem lenne, és tudom, ő is úgy tekint rám, mint a húgára.

***

– Szeretlek.

– Nem is tudod, milyen elképesztő ezt hallani - mosolygok Harcosra és megfogom a kezét. Az udvaron ülünk egy padon, az erőlködő nap néha aranyszínűre festi körülöttünk a havat. Az szituáció egyszerre sugároz kicsattanó boldogságot és borzasztó szomorúságot. Harcos őszintén visszamosolyog rám, majd közelebb húz magához és megpuszilja a homlokomat. Nem akarok elbúcsúzni tőle. Egyáltalán nem is akarom elhagyni. De erre nincs mentség, hiába, hogy jó cél érdekében, de én választottam, hogy elhagyom.

– Figyelj – kezdek bele a szemem előtt motivációként a bátyámmal. – Beszélnünk kéne.

– Rendben – mondja rám pillantva, majd szórakozottan félrenéz és így szól: – De figyelted már az időjárást? Már többet süt nap.

Az előbbi őszinte boldogsága átalakul valami mássá. Furcsán nézek rá, de azért felpillantok az égre.

– Igen, nos... ez igaz. Szóval. Mint mondtam beszélnünk kéne.