Gyertyaláng [Befejezett]

7.

– Lili! Lili, ébredj már fel!

Valaki kiabál.

– A fenébe is, Lili!

Valaki párnával veri a fejem.

– Bocs, de ezt muszáj...

Valaki hideg vizet önt a fejemre. Hirtelen felülök, hörögve kapok levegő után, és vadul dobogó szívvel feszítem támadóállásba a testem. Nem arról van szó, hogy ennyire megrémisztett volna a bátyám, csak mint már napok, illetve hónapok óta, megint rosszat álmodtam. Az a nyugtalanító és hátborzongató hang minden egyes éjszaka a nevemet suttogja. Lassan már kezdek beleőrülni. Az a fojtottság, az a baljósság... Érzem, hogy valami történni fog. És addig már egyáltalán nincs sok idő.

Egy fejrázással visszarántom magam a jelenbe, és kisöpörve a szememből vizes tincseimet felnézek. Norbi áll előttem izgatottan, egyik kezében egy kiürült pohár, másikban egy párna.

Az ébresztőmre nézek. Nem aludtam el, háromnegyed óra múlva kéne csörögnie.

– Norbi, mi a frászt keresel itt ilyenkor? – dörzsölöm meg a halántékom. A hangomban egy csepp álmosság érzékelhető. A többit kiűzte a hideg víz.

– Ezt meg kell nézned!

– Mit?

Nem válaszol, hanem elhúzza az ablakom előtti függönyt. És meglátom... a semmit. Semmit nem látok, már ami az ösvényt, a fákat, a külvilágot illeti. Az ablaküveg fehér. A hó olyan vastagon tapad rá, hogy nem lehet átlátni a rétegen.

– Jézusom. Mennyit esett? – kérdezem riadtan Norbitól.

– Gyere le – válaszolja a fejével a lépcső felé biccentve, ez azonban nem ígér túl sok jót. Az elmúlt években nem egyszer volt, hogy lehetetlen mennyiségű hó esett, több napon keresztül, ami miatt az utcán való közlekedés befuccsolt, mind járművel, mind gyalog. Nem egy élmény, amikor egy ilyen mértékű hóvihar váratlanul ér, és úgy kényszerít be napokra a házba, hogy a váratlansága miatt bevásárolni sem volt időnk.

Nedves hajamat törölgetve sétálok le a lépcsőn, majd a konyhában üdvözlöm Levit, de csak egy ideges biccentéssel reagál. Hű. Tényleg nem lehet túl rózsás a helyzet.

A bejárati ajtóhoz lépek, lenyomom a kilincset, és megpróbálom kinyitni az ajtót. Nem megy.

– Ez beragadt – morgom. – Segíts!

Norbival egyesítve az erőnket valahogy csak sikerül kinyitnunk. A szél a csukott ajtón keresztül is befújta a havat a keretébe.

A házból kilépve megcsap a mínuszfokos levegő, és rögtön dideregni kezdek, de ez a legkisebb gond. Ameddig csak ellátok, munkások vannak, felnőtt és magas munkások, akik lapátolják a nekik szinte vállig érő havat. De nehéz dolguk van, mert közben folyamatosan szakadnak az újabb, nagy pelyhek. Biztosan egész éjjel dolgoztak, és nem lenézésből, de ez szinte egyáltalán nem látszik. Alig tudták valahol megtisztítani az ösvényt.

– Úgy sejtem, fehér karácsonyunk lesz – jelentem ki hosszas nézelődés után. Norbi és Levi – aki időközben kijött – egyszerre vetnek rám szúrós pillantást, jelezve, hogy nincsenek humoruknál.

– Mit csináljunk? El tudunk menni így az iskolába? – kérdezi Norbi aggódva.

– Muszáj lesz elmennünk – bólint Levi gondterhelt arccal.

– Apa mit mondott? – kérdezem.

– Nemrég hívott, hogy neki sikerült eljutnia a városba, és szerinte mi is próbáljunk elmenni – mondja Norbi.