Gyertyaláng [Befejezett]

4.

A posta egy kicsit messze van tőlünk, a város szélén. Déli egy órára már biztos itthon vagyok.

A városba mindkét erdőrészen keresztül el lehet jutni. A jobb oldalin keresztül tovább tart az út pár perccel, én mégis minden alkalommal arra szoktam menni. Egészen mostanáig. Mivel anya nélkül már jártam egyszer a bal oldaliban, rövid mérlegelés után úgy döntök, megint ott megyek.

Talán még örülök is neki, hogy azt mondtam, Emmának írok. Tényleg kíváncsi vagyok, mi van vele, mi történt a nyáron.

Legutoljára tavasszal leveleztünk rengeteget, akkor Emmának nagyon szüksége volt a tanácsaimra, elég kritikus szakasz volt az életében. Ez első sorban amiatt van, hogy Emma nagyon szép, aranyszőke és göndör haja a válla alá ér, sötétkék szeme pedig csillog, mint a drágakő. Az alakjára pedig mindig irigykedtem. Emiatt nem is csoda, hogy rengeteg fiú szereti, de Emma nagyon kedves, abszolút nem olyan, aki minden nap mással jár, bár a levelezésünkkor pont járt egy fiúval, akibe tényleg szerelmes volt. Néhány hónapig tartott a kapcsolatuk, aztán a fiú megcsalta valaki mással. Emlékszem, előtte milyen vidám leveleket írt, aztán gyökerestül megváltozott, a pár soros, elfoglaltságról és felhőtlen boldogságról árulkodó leveleket felváltották a hosszú, kétségbeesett és végtelenül bánatos mondatok. Akkor tudtam, hogy szüksége van rám, és emiatt van egy kis bűntudatom, hogy nem is tudom, mi van vele. Lehet, hogy ismét kell neki a segítségem, és ezért hálás vagyok Levinek, hogy eszembe juttatta.

Aztán Harcosra gondolok. Nagyon sajnálom őt a családja, illetve a családja hiánya miatt. Hogy lehet, hogy a szülei nem keresték? Nem is emlékszik, milyen volt a viszonyuk előtte. Sőt, azt sem tudja, hogy életben vannak-e. Léteznek ilyen szívtelen és kegyetlen szülők, akiket ilyen mértékben hidegen hagy a gyermekük sorsa? Vajon az én családom keresne, ha eltűnnék? Azt hiszem igen. Legalábbis én biztos nem hagynám őket magukra.

Közben megérkezem a postára. Elég sokan vannak, így beállok a sorba. Éppen azzal ütöm el az időt, hogy a fonatomból kiszabaduló, rendetlen tincseket türködöm vissza a helyükre, amikor megpillantom Ropit, és a kezem egy pillanat alatt megáll a levegőben. El szeretnék menni innen. Majd később feladom a levelet, nem érdekes. Épp elfordulnék, mikor az ő tekintete is megtalál engem. Hiába sütöm le egy pillanat alatt a szemem, még látom, hogy határozott léptekkel elindul felém. Megfordulok, és én is elindulok kifelé, de gyorsabb nálam és az utamat állja. Nagyot sóhajtok, kelletlenül felemelem a fejem, és az ismerős, értelemtől csillogó sötét szempárba pillantok.

– Szia – köszön halkan.

– Szia – ismétlem szinte suttogva.

Megköszörüli a torkát.

– Sajnálom, ami történt és nagyon köszönöm, hogy válaszoltál – mondja. Ezek szerint már találkozott az apjával azóta. Megvonom a vállam.

– Mint mondtam, én is sajnálom – mondom, de a hangom egészen távoli, fagyossága miatt én is alig ismerek rá.

– Azt, hogy megbántottál? – kérdi a szemöldökét felvonva, mire döbbenten bámulok rá.

– Mi van? Én bántottalak meg téged? – csattanok fel. Remélem, rosszul hallottam, amit kérdezett.

– Hé! Nyugi! Nem akarok veszekedni – tette fel csitítóan a kezét, azonban egy mozdulatával engem már nem tudott lecsillapítani. – Mit sajnálsz?

– Azt, hogy hazudtál, titkolóztál és most itt hagysz és mész a városba tanulni! – hadarom mérgesen.

– Tudom, tudom, igazad van. De hidd el, ezerszer megbántam. Önző voltam.