Gyertyaláng [Befejezett]

26.

Lili

Hárman nem férünk el egymás mellett az ösvényen. Míra ragaszkodott hozzá, hogy mellettem jöjjön, és ne legyek egyedül, de megmondtam neki, hogy egyedül szeretnék lenni, hogy gondolkozhassak, így végül beleegyezett. Igazából nem ez az oka, hogy egyedül akarok lenni, hanem, hogy ne kelljen szétválasztanom Márkot és Mírát. Tudom, hogy kinevetnének ezért, és tudom, hogy azzal nem választanám szét őket, hogy nem egymás mellett, hanem egymás előtt és mögött mennek, de én tapasztalom, hogy milyen, amikor távol vagy attól, akit szeretsz. Bőven elég, ha én távol vagyok a szerelmemtől, nem fér bele, hogy még ők se legyenek együtt, még ha csak ilyen kis dologról is legyen szó. Hülye észjárás, de nem az eszem, az érzéseim diktálják.

***

Nézem, ahogy Márk és Míra haladnak előttem, de csak fél füllel hallom a beszélgetésüket, meg különben sem szeretnék hallgatózni. Annyit biztosan meg tudok állapítani, hogy nem olyan nyugodtak, mint eddig, aggodalmas hangsúlyú mondatok hangzanak el. Vajon félnek? Nem olyan elszántak, mint gondoltam, az utolsó pillanatban megfutamodnak? De ahogy Míra őszinte mosolyára vagy Márk mindenre elszánt tekintetére gondolok, rájövök, hogy másról van szó. Gondterhelt pillantásokat vetnek hátra a válluk felett. Nem a saját bőrüket féltik. Aggódnak. Mégpedig miattam.

Ekkor Márk szembefordul Mírával és tisztán hallom ezt a két mondatot:

– Az életemet tenném rá, hogy megcsinálja. Nem kell, hogy féltsük.

Látom, hogy Míra hisz neki, bólint, majd másról kezdenek beszélgetni. Minél tovább nézem őket, annál jobban belesajdul a szívem. Vajon mit csinál most Harcos? Az én Harcosom. Mennyire bántottam meg? Biztosan azt hiszi, hogy nem elég fontos nekem ahhoz, hogy szemtől szemben elbúcsúzzak tőle. Pedig ez nem igaz, ha csak erre gondolok, úgy érzem vérzik a szívem. Túlságosan szeretem, nem voltam képes elbúcsúzni tőle. Már most nagyon hiányzik.

***

Egy idő után megunom a csillagok nézegetését, Míráék hallgatását és a gondolkodást is. A lépteimre összpontosítok, számolom őket. Az ezredik után abbahagyom és újrakezdem. Nem tudom, hányszor ismétlem meg ezt a folyamatot. Biztosan sokszor. Csak megyek a végtelen útján az ismeretlenbe.

***

Vacog a fogam, a hajnali hőmérsékletnél nincs hidegebb, csípősebb. Összehúzom magamon a dzsekimet, dörzsölöm a karomat és a lépteimre összpontosítok. Úgy érzem, mintha álmos lennék, de a csípős levegő éberré tesz, meg különben sem tudnék most aludni.

***

Sok ezer lépés után, amikor halványulnak a csillagok és lilás narancssárgás színre vált az ég alja, végre itt vagyunk. Nem vettem észre, hogy közeledünk, csak a lépéseimre koncentráltam. Ez a monotonitás álmosító hatású volt, a fázáson kívül csak azt érzem, hogy fáradt a szemem és a lábam, a testemnek pedig pihenésre lenne szüksége.

A barlangrendszer bejárata előttünk tátong, ösztönösen egy száját éhesen nyitó ragadozóhoz hasonlítom.

Ahogy nézem, önkéntelenül megborzongok, és eddig nem tapasztalt félelemhullám söpör végig rajtam. Nagyon félek – döbbenek rá. Ekkor valaki mellém lép, én pedig régóta először veszek tudomást arról, hogy nem vagyok egyedül. És ennek most nagyon örülök. Míra az, aki – kivételesen – mosolytalan, de bizakodó arckifejezéssel fürkészi az arcomat.

– Félsz? – kérdezi végül.

Nem tudom, mit válaszoljak. Az ilyet mindig is utáltam bevallani, és nem akarom, hogy Míra miattam elveszítse a hitét, de most képtelen vagyok hazudni. Végül csendben maradok, a tekintetem újra a bejáraton, majd érzem, hogy Míra megfogja a kezem. Kicsi, és a hideg ellenére meleg keze van. Lepillantok összekulcsolódó ujjainkra.