Gyertyaláng [Befejezett]

13.

Várom az éjfélt. Csak ne kéne elbúcsúznom Harcostól. Fájdalmas belegondolni, hogy a szüleim után tőle is elválok, az egyetlen embertől, aki biztos támaszom volt ebben az egyre bonyolódó őrületben, az egyetlentől, akinek mindent elmondhattam, mert feltétel nélkül bízom benne. Eddig Harcos volt az egyedüli olyan dolog, ami miatt úgy éreztem, nem vagyok bezárva az épületbe. Most már senkim nem lesz az iskolán kívül.

Hangosan sóhajtozok, ahogy fekszek az ágyban. Muszáj ezt? Miért vagyok ilyen peches? Miért szállt rám Vanda? Miért pont rám? Ezer ilyen kérdésem lenne, de egyre sem tudom a választ. Gondolatok sokasága kavarog a fejemben, én pedig elkövetem azt a hibát, hogy átadom magam nekik, azok pedig álomba taszítanak.

Az iskolaudvaron állok. A hó finoman szitálva hullik, de olyan hideg van, hogy azonnal láthatóan remegni kezdek. Tőlem pár méterre Harcos álldogál, minden bizonnyal rám vár. Közelebb lépek hozzá, de van egy rossz sejtésem, már csak azért is, mert konkrétan vibrál az idegességtől.

– Harcos – szólítom meg halkan. Jól sejtettem, nem reagál. Pont úgy, mint az előző álmomban, az erdőben. Nyugtalanul nézeget körbe, úgy látszik, érez valamit. – Harcos, én nem tudom, mi lesz most, de ez csak egy álom. Nem pedig a valóság. Az én álmom, veled pedig nem fog történni semmi – mondom, pedig tisztában vagyok vele, hogy nem hall. Talán éppen ezért érzem úgy, hogy inkább magamat győzködöm, mint Harcost nyugtatom.

És ekkor újra megpillantom őt, tőlünk pár méterre áll, mégis felfoghatatlannak hat a jelenléte. Fekete köpenyén a szitáló hó kis fehér pöttyöket hagy, amik azonnal elolvadnak, mintha csak felemésztené őket a feketeség. Bár takarja a csuklya, szemét egyértelműen Harcosra szegezi, és egyáltalán nem kelt bennem pozitív érzéseket az a sötét nyugalom és mozdulatlanság, ami körbelengi.

– Harcos, légy erős – suttogom kétségbeesetten. – Le tudod győzni – folytatom, de nem emelem fel a hangom, így nincs valami biztató jellege. A szavaim ennek ellenére is tisztán hallatszik az éjszaka csöndjében. Az egész szituáció olyan, mint a vihar előtti csend.

– Nem hall téged – jegyzi meg a köpenyes szórakozottan. Először abban sem vagyok biztos, hogy hozzám beszél. Bizonytalanul magamra mutatok, mire a köpenyes bólint, és bár nem látom a csuklyájától, tudom, hogy gúnyosan mosolyog. Tehát hozzám beszélt.

– De te hallasz – mondom reménykedve, hogy talán így lesz beleszólásom a dolgok lefolyásában. Felnevet.

– Én küldöm neked az álmot. Ha azt szeretném, hogy halljalak, akkor hallak.

– Megőrültél? Kivel beszélsz? – szól közbe Harcos.

– És ha én úgy akarom, hogy ő – mutat Harcosra – ne halljon, ne lásson és ne érezzen téged, akkor nem is fog.

– Ki vagy te egyáltalán? – rázom meg a fejem értetlenül. Igyekszek, hogy ne menjen fel bennem a pumpa. Az egyik felemet félelem tölti ki, a bénító fajtából, a másik részem azonban továbbra is ösztönből működik, a hirtelenharagúság pedig természetes tulajdonságom. Nagyon olyan érzésem van, mintha ez a köpenyes szórakozna velem, de tudom, nem lenne célszerű elhamarkodott és forrófejű lépéseket tenni.

– Te még ezt sem tudod? Nem mondta el neked a kis barátod?

– Kivel beszélsz? Lili az? Én miért nem látom? – kérdezi Harcos kétségbeesetten forgolódva, de a csuklyás nem figyel rá.

– Miért küldöd nekem ezt az álmot? – teszem fel a teljes képtelenségnek hangzó kérdést. Álmot küldeni? Furcsa.

– Mert valaki egyfolytában véd téged, és nem tudok a közeledbe menni, te pedig nem jössz el hozzám – feleli egyszerűen. Elvesztettem a fonalat. Azt sem tudom, miről van szó. Ki véd engem, mitől? Mégis inkább úgy döntök, nem kérdezek, hanem elmondom az igazat. Talán Harcos és én is jobban járunk vele.