Gyertyaláng [Befejezett]

27.

– Te... – kezdem, de a meglepetéstől nem találom a szavakat.

– Én – válaszolja Bence a rá jellemző flegma stílusban.

– De te nem... – rázom a fejem.

– De én igen – feleli ő. Egyszerűen nem tudom eldönteni, mit érzek most, igen összetett a dolog. Megkönnyebbültem, hogy „csak" Bence az, és nem a sötétek fejedelme, de ideges is vagyok, mert mégiscsak jártam vele, és jól ismer. Emellett dühös is vagyok rá, mert itt van, és meg tudott lepni, úgy kellett volna tennem, mintha számítottam volna rá. Ez az az ok, amiért jelenleg dühös vagyok, a másik azonban régi sérelem, gyűlölöm, amiért végig hazudott nekem, és elhitette, hogy érez irántam olyat, amit valójában sohasem. De az is lehet, hogy a dühöm legfőbb oka, hogy ő Nagy Bence, és olyan, amilyen.

Mélyet sóhajtok és összeszedem magam. Nem akarok részt venni Bence idióta játékában, amelyben én vagyok a játékszer.

– Hogy szöktél meg Vandától? – kérdezem viszonylag összeszedetten.

– Sértő, hogy megkérdezed ezt – feleli. – Olyan egyszerű volt, hogy arra én sem számítottam. Vanda magasról tett arra, hogy mi van velem, és hát én mégis a sötétek fejedelmének fia vagyok. Bár, ha törődik velem, akkor sem jelentett volna akadályt – vigyorog.

– Mindig is az volt a hibád, hogy túl sok az önbizalmad – jegyzem meg nyugodtan. – Tudod, sokkal jobb lehetnél, ha nem tennél elhamarkodott kijelentéseket.

– Hogy érted ezt? – kérdezi homlokráncolva.

Elmosolyodom. Ha tudná, hogy a testvérét szólta le az előbb. Ha tudná, hogy Vanda mennyire földbe tudná őt döngölni.

– Sehogy. Csak szembesítettelek egy hibáddal.

Mérgesen villan a szeme.

– Úgy gondolod, hogy nem tudnék elbánni egy kislánnyal?

– Egy kislánnyal lehet, hogy el tudsz bánni, de Vandával biztosan nem – vonok vállat, mire látszik rajta, hogy viaskodik magával: rám támadjon-e vagy ne. Végül nem teszi.

– Nem ismersz te engem, Lili...

– Ezt nem tagadom – vágok közbe határozott hangon. – De Vandát pedig te nem ismered, Bence.

Bence bosszúsan néz a szemembe, de állom a tekintetét, végül neki kell elkapnia az övét. Nem úgy alakul a beszélgetés, ami neki lenne kedvező. Most ő vált az én játékszeremmé.

– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezi, miközben elfordul és járkálni kezd. Hallom a hangján, hogy megingott, igyekszik magára erőltetni a flegmaságát. – Miért nem jöttél el eddig?

– Szerinted mi tartott ilyen sokáig? – kérdezek vissza. – Úgy ismersz, hogy elviselem a megaláztatást? Azt hitted, eljövök ide védtelenül, varázserő nélkül? Hát, tévedtél.

– Megtanultál varázsolni? – dermed mozdulatlanná Bence.

– Ja, hogy baj? – kérdezem ártatlanul. – Nem tudtam.

Bence villámgyorsan előttem terem és közel hajol az arcomhoz.

– Ne szórakozz velem – sziszegi. – Ezt már megtanulhattad volna korábban is.

– Mikor? Amikor védtelen voltam, gyenge, és te mégis rám támadtál? – vágok vissza félelem nélkül, amivel magamat is meglepem.

– Nem azért támadtam rád, mert védtelen voltál – szabadkozik.

– Nem érdekel, miért csináltad. Megtetted.

Már megint láthatóan meginog és hátrál egy lépést.