Gyertyaláng [Befejezett]

15.

– Ne pislogj már! – utasítja Kamilla, miközben azon fáradozik, hogy szemceruzával kihúzza a szememet. El sem tudom képzelni, hány hosszú percen át győzködött, mire végre beadtam a derekam és megengedtem, hogy kisminkeljen. Fél óra múlva kezdődik a bál, a mosdóban készülődünk. Kamilla nagyon szép a piros ruhájában, és valószínűleg nagyon sokat vesződött vele, mire elérte, hogy teljesen kivasalja göndör haját, majd szabályos és szoros kontyba tudja rakni. Az én ruhám sötétzöld, az ujjánál és a derekánál arany csipke van. Kamilla adta kölcsön ma estére, nekem még egy sima szoknyám sem volt.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy a szemceruzázás és a szemspirálozás ilyen bonyolult és természetellenes művelet.

– Mondtam, hogy még soha nem csináltam.

– Akkor épp itt az ideje, hogy elkezdd.

– Jó, csak az ember természetes tulajdonsága, hogy pislog.

– Ne nyafogj már, szép leszel! – csitít el Kamilla. Én igazán nem akartam nagy felhajtást, ez is az ő ötlete volt. Viszont igaza van, a szemspirál tényleg nem áll rosszul: az eredetileg halványbarna szempilláimat duplán kiemeli és meghosszabbítja a fekete festék. De a szemceruzával egyelőre nem tudok megbarátkozni.

Épp elkezdem szokásomhoz híven fonni a hajam, mire elkapja a kezem.

– Ne fond be!

– Miért? – kérdezem értetlenül.

– Legyen különleges a mai nap! És különben is, annyira szép hajad van, most az egyszer hagyd így! – mondja. Eleinte egyből tiltakozni akarok, mert ez a haj anyára emlékeztet. De aztán eszembe jut, hogy tulajdonképpen semmi akadálya, hogy kibontva hagyjam. Anya megmondta, ő mindig itt lesz, és különben is itt az ideje, hogy kitaláljam a saját stílusom, és úgy nézzek ki, ahogy igazából szeretnék.

– Rendben – egyezek bele. Az állandó fonattól a hajam most hullámosan omlik a vállamra. Annyira más az a lány, akit a tükörben látok. Szoknya, smink, divatos haj. És bizonytalan mosoly az ajkán. Szabad, boldog. Ez tetszik.

A többi öt lánnyal együtt megyünk le a diákok gyűrűjében az ebédlőhöz. A lányok ruhái minden színben pompáznak, mindenki izgatottan és jókedvűen beszélget, a hangulat már majdnem családiasnak nevezhető. Az ebédlő előtt már ott vannak a fiúk, Bence mosolyogva lép oda hozzám.

– Micsoda stílusbeli változás! Nagyon szép vagy – neveti el magát, majd nyom egy puszit az arcomra.

– Köszi – sóhajtok hálásan.

– Nagyon eltűntél az elmúlt két napban.

– Itt voltam, csak... dolgom volt – mondom zavartan, majd meglátom Vandát egyedül álldogálni. Nem nehéz észrevenni, kitűnik a sok színes ruha közül az ő feketéjében. Ez jó alkalom arra, hogy kihúzzam magam a párbeszédből hazudozás helyett. – Bocsi, mindjárt jövök – mondom, és otthagyom Bencét. Mi ütött belém? Miért nem akarok vele lenni?

– Szia – érek oda Vandához. Rátérnék a lényegre, azonban nem tudok elmenni a kinézete mellett. Az éjfekete ruhája meglepően testhezálló, főleg a felső része, szőke haja a sötét szín miatt még világosabbnak hat, és hullámosan omlik a vállára, épp, mint nekem. – Hű, Vanda, nagyon jól nézel ki – dicsérem meg.

– Köszönöm – biccent kifejezéstelen arccal. – Soha nem vettem volna fel ezt a göncöt, ha nem muszáj.

– Nyugodj meg, én sem – nevetem el magam. Hát igen. A kinézetünk mellett ez mindenképpen közös bennünk, utáljuk a felhajtást, a túlságosan lányos dolgokat. – Igazságszérum a poharakban?