Gyertyaláng [Befejezett]

Évekkel később

– Ez a tej már két napja lejárt – teszem csípőre a kezem, ahogy megnézem a dobozát. Kinga nagy szemeket mereszt a dobozra, majd tétován rám pillant.

– Akkor most igyak belőle vagy ne?

– Attól függ, jó-e az illata.

Egy ideig szagolgatja, majd felnéz.

– Én nem tudom eldönteni – nyújtja felém.

– Szerintem teljesen jó – vonok vállat beleszagolva. Úgy tűnik, nem győztem meg, egy darabig még elvan ezzel, majd bosszúsan-mosolygósan felsóhajt.

– Most miattad ezt fogom szagolgatni egész reggeli alatt.

Felnevetek és beleborzolok Kinga hullámos hajába, ami a nyári naptól egészen kiszőkült.

Kimegy a teraszra, én pedig odarakom a tűzhelyre a vizet, hogy melegedjen. Teát főzök Harcosnak és a fiúknak. Félig elhúzom a függönyt az ablak elől, és kipillantok.

A nyugodt, napsütéses kertvárosi út csendes, mint mindig, csak egy kisfiút és egy kislányt látok kint. Imádok itt lakni, mindig nyugodt, békés és családi hangulat uralkodik, mivel a szomszédokkal is jóban vagyunk. Az ilyen szép derűs nyári reggelek épp olyan csodásak, mint a kandalló mellett töltött havas téli esték.

Ekkor visszatéved a tekintetem a kisgyerekekre, és ahogy meglátom, mit csinálnak, megáll a kezem a levegőben. Botokat tartanak a kezükben, egymás felé hadonásznak, és érthetetlen szavakat mondogatnak, a kisfiú a szavak kíséretében meg is böki a lányt, aki látványosan a földre zuhan.

Ne! – akarom kiáltani, de persze tudom, hogy a lány hamarosan felkel. Egymás ellen használták a varázserejüket. Még most is megvan az a rossz tulajdonságom, hogy ha nyugtalan vagyok, képtelenség lecsillapítani a zihálásomat és a szívverésemet, márpedig most zihálok, és őrült módon ver a szívem. Csak ne egymás ellen játszanának! Nem szabad varázslattal kárt tenniük egymásban, hiába csak játék az egész. Én mióta is nem varázsoltam? – üt szöget a fejembe a gondolat. Nem, nem akarok erre gondolni, nem akarok a múltra gondolni! De tudom, hogy már késő. Már nincs visszaút, elárasztanak az emlékek.

***

Legyen már vége. Esküszöm, soha többet nem kérek semmit, csak most legyen vége. Ha ez így folytatódik, beleőrülök. A gondolataimat úgysem tudom másra terelni, hát az tűnik a legjobb megoldásnak, hogy állandóan visszapörgetem az eseményeket, hogy elfeledjem, mi történik most.

Egy napja ülök a kórház folyosóján, előredőlök, a térdemre könyökölök, az öklömmel támasztom a fejem és nézem a padlót. Ha valaki elmegy mellettem, biztosan nem néz meg magának különösebben, egy teljesem átlagos lánynak tűnök, aki a kórház folyosóján várakozik. De belül egyáltalán nem így van. Nem vagyok átlagos, a gondolataim, az érzelmeim és főleg az emlékeim nem átlagosak. Fogalma sincs senkinek arról, hogy mi mindent éltem át az elmúlt napokban, fogalma sincs senkinek arról, hogy mennyire fáj.

Ez alatt a huszonnégy óra alatt összesen kétszer néztem fel, egyszer amikor elmentem mosdóba – bár erre nem is emlékszem –, egyszer pedig, amikor megjöttek apáék. Apa sírni kezdett és a nyakamba borult, de én nem tudtam vele sírni, végtelenül üresnek és érzéketlennek éreztem magam ahhoz, hogy legyenek könnyeim. Minek sírjak? Attól majd kevésbé fog fájni?

Nem mondhattuk el apáéknak az igazat, így Harcos bemesélt nekik valami balesetet, ami Norbival történt. Apa túlságosan aggódott Norbiért, rögtön elhitte, amit Harcos mondott, de ahogy vártam, Levi gyanakodva méregetett. Alig láthatóan odabólintottam neki, mire visszabólintott. Ez annyit jelentett, hogy el fogom mondani neki, mi is történt valójában, de nem most.