Gyertyaláng [Befejezett]

5.

Szeptember 1-je. Minden gyerek rémálma. Egy kicsit az enyém is. Furcsa az ébresztő csörgésére ébredni, annyira, hogy egy darabig nem is tudtam, mi csörög.

Mikor leérek, Levi éppen indulni készül – nekik korábban kezdődik a suli –, Norbi pedig reggelizik.

– Siess, ne késsünk el rögtön első nap! – pillant rám kenyerének vajazása közben, én pedig pár másodpercig értetlenül bámulok rá, majd idegesen lesütöm a szemem. Most már nyolcadik éve, hogy minden reggel együtt megyünk suliba, viszont terveim szerint ma reggel Harcos miatt szakítok ezzel a szokással.

– Ööö... Figyelj csak, tegnap Harcossal megbeszéltük, hogy elugrik elém, és együtt megyünk... – kezdek magyarázkodni, de közben nagyon kellemetlenül érzem magam. Tudom, nem egy nagy dolog, hogy reggel kivel megyünk suliba, de látom Norbin, hogy eléggé zavarja, hogy ejtettem. Mert hiába is akarjuk szépíteni, ez az igazság.

– Oké, semmi gond – rántja meg a vállát látszólag közömbösen, azonban a hangja olyan távolságtartó, hogy alig ismerek rá.

– Bocsánat, én...

– Hé, Lili! Végzős leszel és vannak barátaid, ez a normális. Nem mindig a testvéreddel kell iskolába járnod – mondja vállvonogatva, de nem úgy tűnik, mint akit nem érdekli a dolog. Üdv, bűntudat, korán reggel.

Kedvetlenül elkészülődöm, majd kimegyek Harcos elé.

– Nincs valami jó kedved – állapítja meg kedvesen fürkészve, mire halványan elmosolyodom.

– Jól látod – felelem szűkszavúan, és értékelem, hogy nem kérdez semmit. Hiába kedvelem, azért vannak olyan dolgok, amiket néha nem szeretnék megosztani vele. Az iskoláig némán haladunk, örülök, hogy továbbra is tolerálja a szótlanságom.

Ahogy közeledünk, egyre több ismerős diákot látok beözönleni a kapun az ismerős sárgás, nagy épület udvarára.

Bent a diákok csoportokba verődve állnak, és mást sem hallani, csak nyári sztorikat. Utálom ezt az időszakát a tanévnek, amikor a nyári szünet után a barátok találkoznak, a menők kiélik szereplési vágyaikat, a csapból is az ő legjobb sztorijaik folynak, a kevésbé népszerűbbek pedig ilyenkor próbálnak minél jobban a háttérbe húzódni, ha pedig ennek ellenére megkérdezik tőlük, hogy „Hogy telt a nyár?", akkor zavartan összedobnak valami választ, esetleg idegesen faképnél hagynak. Véleményem szerint én egyik véglethez sem tartozom, mégsem bírom a szeptember első napjait. Anya halála óta egyáltalán nem szoktunk utazgatni, így konkrétan semmi nem történik velem a nyáron, ami említendő lenne. Elég idegennek érzem magam ebben a környezetben.

Ez egészen addig tart, amíg meg nem látom őt. Hiába volt Harcos, Ropi, hiába nem gondoltam rá, telt el három hónap, hiába hittem, hogy ennyi idő után már közömbös vagyok, nem volt elég hosszú a nyár ahhoz, hogy elfelejtsem őt. Az aranyszőke haját, a sérót, ami mindig tökéletesen és menőn van belőve, az élénksmaragdzöld szemét, amiben mindig elveszek, a sima fehér pólóját, ami szorosan tapad izmos felsőtestéhez, a laza megjelenését, meg úgy általában. Minden tökéletes porcikáját. És most ott áll. Bármennyire is nem szeretném, rá kell döbbenem, hogy év vége óta semmi sem változott. Ő Nagy Bence. Én meg vagyok a szerelmes. Szuper felállás. Ráadásul Bencével barátok vagyunk, aminek más talán örülne a helyemben, én azonban nem. Soha nem fogom megmondani neki, hogy szeretem. Meg különben is tavaly év vége előtt összejött Fenyvesi Korinával, akit enyhén szólva nem tartok szimpatikusnak. Utálom, hogy titokban epekedek utána, utálom, hogy olyan gyenge vagyok, hogy képtelen vagyok elfelejteni őt. Ilyenkor az jut eszembe, hogy egy éve még milyen lesajnálóan néztem azokra a lányokra, akik ha elment mellettük a kiszemelt fiú, vágyakozó pillantásokat vetettek rá, vagy éppen vihogva összesúgtak a legjobb barátnőjükkel. Azt gondoltam: miért nem lehet egyszerűen a szemébe mondani annyit, hogy „Bírlak"? Ha eddig nem derült volna ki, mindig utáltam az ilyen tehetetlenséget, a gyengeséget és a képmutatást pedig annál jobban. És tessék, most itt tartunk. Ebben a tekintetben pont ugyanolyan lettem, mint azok a lányok.