A szemhéjamon keresztül fényt érzékelek. Megmozdítom a bal kezem ujjait, és mintha ez az apró mozdulat indítaná be a fejemben, a fülemben és mindenhol azt az idegesítő zúgást. Bár elképzelhető, hogy már régóta tart, csak most vettem észre.
Kinyitom a szemem, a vakító sugaraktól először semmit nem látok, majd szapora pislogásom közepette fokozatosan tisztul ki előttem a kép.
Egy kis helyiségben vagyok, ahol négy emeletes ágy van, a végükben négy kis éjjeliszekrény, a szemközti falnál kettő ruhásszekrény, valamivel mellettük asztal és egy szék. A szoba az ágyak miatt teljesen hálószoba–jelleget kelt, bár erre rácáfol a padlón a szőnyeg hiánya és a falak hideg csupaszsága. Az egyik emeletes ágy alsó részén fekszem, a testemre rá van dobva ugyan egy pléd, mégis rázza a hideg. Nem feltétlenül az időjárástól, inkább érzelmi alapon.
Nem vagyok egyedül, Bernadett az ágyam sarkában ül, és minden mozdulatomat lesi.
– Szia – köszönök. A hangom karcos. – Mi történt?
– Nem emlékszel? – kérdezi, miközben zavartan hátrasöpör az arcából egy göndör tincset.
Végiggondolom. De igen, emlékszek, jobb lenne, ha nem emlékeznék. Egy arc rémlik folyamatosan. Az én arcom, amint velem szemben ülök.
– De. De nem mindenre. Hol vagyunk? – fordítom el a fejem a párnán, de amikor a zúgáshoz fájdalom is párosul a fejemben, rájövök, hogy ez egy meggondolatlan mozdulat volt.
– Az itteni szobánkban. Tudod, a beköltözés. Erre sem emlékszel?
– De. Holnapután lesz a bál – emlékeztetem magam, mire Bernadett bólint. – Mi történt, miután elájultam?
Furcsa azt mondani, hogy elájultam, mert ezenkívül csak egyszer történt meg, tíz évvel ezelőtt. Akkor, mikor Norbi belelépett az üvegszilánkokba mezítláb, és csupa vér lett a lába. Azóta sem bírom valami jól a vért.
– Kamilla... Tudod milyen.
– Igen, gondolom megijedt és aggódott.
– Pontosan. Hívta Weisz tanárnőt, meg az iskolaorvost.
– Szuper. Akkor most az egész suli tudja, hogy elájultam az ebédlő közepén.
– Ja... Kábé – húzza el a száját Bernadett.
– És mit mondott az orvos?
– Mit mondott volna? Azt, hogy valamitől lesokkolódtál, esetleg bepánikoltál, ezért elájultál és semmi bajod sincs.
– Aha. Gondoltam – bólintok, majd lehunyom a szemem és megmasszírozom lüktető halántékomat. Te jó ég. Mi a franc történt velem? Oké, megdöbbentem, elvesztettem az eszméletem, de majd' szétmegy a fejem. Szabályosan rosszul vagyok, és nem hagy nyugodni a gondolat, hogy... Hogy valahogyan az a lány tehet erről. Mindegy, hülye gondolat. Tele van velük a fejem.
– Lili – néz rám Bernadett, mire lassan felemelem a fejem. – Rosszul vagy?
– Jól vagyok – vágom rá nyersen, talán túl gyorsan is, hogy leplezzem az igazságot. Semmit nem utálok jobban, mint az aggódó, sajnálkozó tekinteteket, így célszerűbb, ha soha nem mutatom, hogy bármi baj lenne. A gyengeség hátráltat.
– Biztos? – billenti oldalra a fejét Bernadett.
– Persze, hogy biztos – bólintok szigorúan.
– Rendben. De... Ismered... – kezdi, de kérdését félbeszakítja a nyitódó ajtó és a rajta betóduló másik négy barátnőm hangja.
– Istenem, jól vagy, Lili? – kérdezi Kamilla ijedten, már csak azon csodálkozok, hogy a szemem nem könnyes.
ESTÁS LEYENDO
Gyertyaláng [Befejezett]
Fantasía"Kinyitja a száját, majd becsukja. Ezt megismétli még egyszer, majd elfordítja a pillantását rólam. Egy kis idő múlva ő is lerogy a földre. - Hát ezért jöttem el ide. Hogy nézzem, ahogy felkel a nap - mondja gúnyosan, de megadóan. - Úgy látszik ezér...