Gyertyaláng [Befejezett]

9.

A szemhéjamon keresztül fényt érzékelek. Megmozdítom a bal kezem ujjait, és mintha ez az apró mozdulat indítaná be a fejemben, a fülemben és mindenhol azt az idegesítő zúgást. Bár elképzelhető, hogy már régóta tart, csak most vettem észre.

Kinyitom a szemem, a vakító sugaraktól először semmit nem látok, majd szapora pislogásom közepette fokozatosan tisztul ki előttem a kép.

Egy kis helyiségben vagyok, ahol négy emeletes ágy van, a végükben négy kis éjjeliszekrény, a szemközti falnál kettő ruhásszekrény, valamivel mellettük asztal és egy szék. A szoba az ágyak miatt teljesen hálószoba–jelleget kelt, bár erre rácáfol a padlón a szőnyeg hiánya és a falak hideg csupaszsága. Az egyik emeletes ágy alsó részén fekszem, a testemre rá van dobva ugyan egy pléd, mégis rázza a hideg. Nem feltétlenül az időjárástól, inkább érzelmi alapon.

Nem vagyok egyedül, Bernadett az ágyam sarkában ül, és minden mozdulatomat lesi.

– Szia – köszönök. A hangom karcos. – Mi történt?

– Nem emlékszel? – kérdezi, miközben zavartan hátrasöpör az arcából egy göndör tincset.

Végiggondolom. De igen, emlékszek, jobb lenne, ha nem emlékeznék. Egy arc rémlik folyamatosan. Az én arcom, amint velem szemben ülök.

– De. De nem mindenre. Hol vagyunk? – fordítom el a fejem a párnán, de amikor a zúgáshoz fájdalom is párosul a fejemben, rájövök, hogy ez egy meggondolatlan mozdulat volt.

– Az itteni szobánkban. Tudod, a beköltözés. Erre sem emlékszel?

– De. Holnapután lesz a bál – emlékeztetem magam, mire Bernadett bólint. – Mi történt, miután elájultam?

Furcsa azt mondani, hogy elájultam, mert ezenkívül csak egyszer történt meg, tíz évvel ezelőtt. Akkor, mikor Norbi belelépett az üvegszilánkokba mezítláb, és csupa vér lett a lába. Azóta sem bírom valami jól a vért.

– Kamilla... Tudod milyen.

– Igen, gondolom megijedt és aggódott.

– Pontosan. Hívta Weisz tanárnőt, meg az iskolaorvost.

– Szuper. Akkor most az egész suli tudja, hogy elájultam az ebédlő közepén.

– Ja... Kábé – húzza el a száját Bernadett.

– És mit mondott az orvos?

– Mit mondott volna? Azt, hogy valamitől lesokkolódtál, esetleg bepánikoltál, ezért elájultál és semmi bajod sincs.

– Aha. Gondoltam – bólintok, majd lehunyom a szemem és megmasszírozom lüktető halántékomat. Te jó ég. Mi a franc történt velem? Oké, megdöbbentem, elvesztettem az eszméletem, de majd' szétmegy a fejem. Szabályosan rosszul vagyok, és nem hagy nyugodni a gondolat, hogy... Hogy valahogyan az a lány tehet erről. Mindegy, hülye gondolat. Tele van velük a fejem.

– Lili – néz rám Bernadett, mire lassan felemelem a fejem. – Rosszul vagy?

– Jól vagyok – vágom rá nyersen, talán túl gyorsan is, hogy leplezzem az igazságot. Semmit nem utálok jobban, mint az aggódó, sajnálkozó tekinteteket, így célszerűbb, ha soha nem mutatom, hogy bármi baj lenne. A gyengeség hátráltat.

– Biztos? – billenti oldalra a fejét Bernadett.

– Persze, hogy biztos – bólintok szigorúan.

– Rendben. De... Ismered... – kezdi, de kérdését félbeszakítja a nyitódó ajtó és a rajta betóduló másik négy barátnőm hangja.

– Istenem, jól vagy, Lili? – kérdezi Kamilla ijedten, már csak azon csodálkozok, hogy a szemem nem könnyes.