Gyertyaláng [Befejezett]

14.

– Lili.

Imádom ezt a hangot. Bármikor felismerném.

– Anya? Tényleg itt vagy?

– Itt vagyok. Mindig itt voltam.

Ekkor végre meg is látom őt. Nagyon kicsi voltam, mikor utoljára láttam, de emlékszem rá, minden vonására. Most is olyan gyönyörű, mint ahogy az emlékeimben él. Hófehérben van, mint ahogy itt minden más is az.

Ideér hozzám és a selymes kezét az enyémbe csúsztatja, majd elindul vele felfelé a karomon, a vállamon, végül megállapodik az arcomon, és azt simogatja. Annyira hiányzott ez az érintés. Semmi, de semmi a világon nem tudja pótolni az anyai simogatást. Ezt sajnos csak az tudja igazán, aki megtapasztalta a hiányát.

– Szeretlek, anya. Hiányoztál – suttogom.

– Tudom – mondja csendesen és nem kell több szót elfecsérelnie, mert ebből az egy szóból kihallom, hogy mi mindent szeretne mondani. Szeret engem. Én is hiányoztam. Nagyon szeretne visszajönni. Utálja, hogy nem lehet velünk. Sajnálja, hogy nem nézhette és nézheti, ahogy felnövök. Megszakad a szíve, ha csak arra gondol, nem érinthet meg akkor, amikor csak akar.

– Gyönyörű lettél – mondja. – És nagyon bátor.

Ez a bátorság dolog egy kicsit kiszakít az idilli pillanatból, ha csak eszembe jut, hogy megijedtem este, és milyen gyenge voltam.

– Nem vagyok bátor. Én... nagyon féltem.

– Dehogyisnem – emeli meg az állam, amikor le akarom hajtani a fejem. – Nincs annál bátrabb ember, mint aki fél, de mégis cselekszik, és legyőzi a félelmét. Félelem nélkül nincs bátorság.

– Én nem tudtam legyőzni – Anya éles pillantást vet rám, úgyhogy helyesbítek. – Nem tudtam volna legyőzni, ha nincs ott velem Vanda.

– De ott volt. Ne töprengj azon, mi lett volna ha... Ott volt veled. Erre vannak a barátok: hogy észhez térítsenek, ha mélyponton vagy.

– Barátok? – kérdezem meglepetten. – Vanda és én? Én nem ismerem őt. Anya. Mondd meg, bízhatok benne?

– Ezt kérdést ne nekem tedd fel. Magadnak, ezt neked kell eldöntened.

– Én nem tudom... Annyi mindent tett tegnap értem, de... olyan más, mint a többiek.

– Lili, én ezen nem aggódom – nevet fel békésen. – Amiben te jó vagy, azok éppen az ösztönök és az érzések. Hallgass a megérzéseidre és ne gondolkodj. Ezt a lányt úgysem tudod megfejteni, amíg többet el nem árul magáról. Döntsd el, hogy megbízhatsz–e benne. Tudom, hogy helyesen fogsz dönteni. Az biztos, hogy nem kell tartanod Vandától. Tisztességes volt veled, és még soha nem hazudott neked.

– Még soha? Olyat is mondott, hogy boszorkány vagyok. Tényleg az vagyok?

– Nem tudom – válaszolja mosolyogva, de tudom, hogy ez nem igaz. – Nem azért beszélünk, hogy válaszoljak ezekre a kérdésekre. Nagyon elbizonytalanodtál, én csak tanácsot adok. Összebarátkoztál Vandával. Jó. Ne állj meg, nem kell megtorpanni. Higgy magadban és a döntéseidben, nem fogod megbánni. Én mindenhogyan nagyon büszke leszek rád.

Újra megfogom a kezét, ő pedig újra megsimítja az arcom.

– Miért kellett elmenned? – kérdezem bánatosan. Anya csak elmosolyodik és tovább simogat. Percekig csend van, én pedig a gyengéd érintéstől elálmosodok. De nem merek elaludni, félek, hogy el fog tűnni. Tudom, hogy már nem bírom sokáig. Amikor lecsukódik a szemem, ösztönösen szorosabban fogom anya kezét. Tudom, érzem, hogy elmosolyodik.