Gyertyaláng [Befejezett]

12.

Harcos

Egy kicsit sajnálom Lilit. Sejtettem, hogy össze fog futni egy tanárral, mégis jobb megoldásnak tűnt, hogy bemenjen, mint hogy kint maradjon az udvaron az életét kockáztatva, miközben vadásznak rá. Nem, nincs életveszélyben – nyugtatom magamat. Mert itt vagyok én, és bárki vagy bármi jön, én megvédem őt. Ha valami történne vele – de nem fog – teljes mértékben magamat hibáztatnám, hiszen vállaltam érte a felelősséget. Érzem, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor elszakítanak minket egymástól, és nem tudom majd megvédeni. Tudom, hogy ez még távolabb lesz, de elég közel ahhoz, hogy érezzem a súlyát és aggódjak miatta. Erre a gondolatra összefacsarodik a szívem és annyira igazságtalannak érzem a világot, hogy bele kell harapnom az ajkamba, hogy ne üvöltsek fel. Csak azt tudnám, hogy ki vadászik rá! Annyival könnyebb lenne!

Hatalmasat sóhajtok, és már épp indulni készülnék, amikor a hideg szél egy pillanatra feltámad, és a közelgő havazás illatán kívül felém sodor egy jellegzetes, bódítóan édes, de mégis kissé fűszeres szagot. Egy tündér illatát. És nemsokára nem csak érzem, hogy itt van, hanem meg is látom.

A lény úgy húsz centi lehet, szőke, göndör haja leér karcsú, fehér, fénylő bokájáig. Babaarca kerek és piros, ezüst szemei gyémántként izzanak az éjszakában. Arany levelekből készült kis szoknyában van. Ami kilátszik a testéből az fénylik, mint az ezüst, és csillog, mint számos apró kristály. Amerre jár, halvány, ezüst fény dereng fel.

Ő nem csak egy sima tündér. A tündérek királynője. Fogalmam sincs, hogy miért jött, vagy hogy egyáltalán engem keres–e. De ha nem engem keresne, nem előttem állna most, hiszen a tündérek királynője nem pazarolná az idejét olyanokra, akik számára nincs mit mondania.

– Minek köszönhetem a látogatásod, Emily királynő? – szólítom meg a kis lényt, miközben finoman meghajolok előtte.

– Híreket hozok. A tündéreim szóltak nekem, hogy szükséged van a segítségünkre és a kémkedésünk eredményére az ellenségeink felől. Így van, ugye? – kérdezi csilingelő hangon.

– Pontosan így – bólintok.

– Páran közülünk elmentek kémkedni a sötétekhez, és mivel kérted, kiderítették, ők vadásznak–e a lányra. – Rövid szünetet tart, és igyekszik tekintetével elkapni az enyémet, majd amikor eléri a célját, folytatja: – Ők a tettesek.

Nem hiszem el. Ez nem lehet igaz. Amikor a tündérekhez fordultam segítségért csak az járt a fejemben, hogy pont kapóra jön a kémkedésük ahhoz, hogy kizárjak valakit, aki biztosan nem jelent fenyegetést Lilire nézve. Titkon reménykedtem bene, hogy nem a legveszélyesebb ellenségünk az, aki vadászik rá, de hát... Mégis. Nem szeretném bevallani, de azért számítottam rá.

– Biztos, hogy a barátomról van szó? Nem lehet, hogy valaki más, hozzá hasonlóról beszéltek? – kapaszkodok az utolsó reménysugárba, a királynő azonban megrázza a fejét.

– Nem, ezt kizárhatjuk. Biztos források támasztják alá, hogy a barátod kell nekik.

– De miért pont ő? – köpöm mérgesen.

– Szó szerint idézem: Túl nagy veszélyt jelent élve hagyni, mert később kibontakozik az ereje és akkor nagyon, de nagyon erős lesz – a pici királynő kétségbeesetten csapkod karcsú kezeivel. – Azt is mondták, hogy ha tovább várnak, talán elég erőt gyűjt, hogy... Hogy legyőzze őket.

– Oké, oké lassítsunk – teszem fel a kezeimet. – Igaz, hogy Lili nagyon erős. Rendben, azt is el kell ismernem, hogy nagyon kevés olyannal találkoztam, aki ilyen kirobbanóan erős lett volna. De tizennégy éves. Azaz tizennégy évet vesztegetett el úgy, hogy fogalma sem volt semmiről! A mai napig nem sejtett semmit, ma elárultam ugyan neki a varázslat létezését, de még mindig nincs tisztában azzal, hogy ő is ehhez a világhoz tartozik, ahogy a birtokában lévő varázserőről sem tud. Hogyan tudná ő legyőzni a sötétek fejedelmét?! – mérgelődök.