Mercy on me [Shawn Mendes ff] (BEFEJEZETT)

16. fejezet

-Shhhh ne beszélj! Maradj nyugton rendben? Csak ne csinálj semm-.....

Ekkor egy ruha darabot érzek a számnál, majd elnyel a sötétség...

•••

Sötétség. Ennyi. Sötétség a szobában. Sötétség kint. Sötétség a fejemben. És sötétség a szívemben. 

Körülbelül egy fél órája ébredtem fel, egy vas székhez kötözve. A csuklóimon erős csomó van. Próbáltam valahogyan kiszabadítani, de csak azt értem el, hogy a kötél felsértette és kisebesítette a kezeimet.

Ne pánikolj be Alison! Higgadtan kell kezelned a helyzetet! Az apáddal milliárdszor átgyakoroltátok hogy mi ilyenkor a teendő! Első lecke: Az ilyen szituációkban ne hagyd hogy eluralkodjon rajtad a félelem!  - az agyam ezt ordította nekem folyamatosan, de mégsem sikerült lenyugodnom. 

Az első dolog amit észleltem mikor felkeltem, hogy ruhák nélkül, csupán fehérneműben vagyok, a levegő pedig hideg és nyirkos, tehát valószínűleg egy pincében, vagy valami hasonló helyen lehetek éppen. A szobában nem észleltem mozgást, bár sosem lehet tudni. Néha-néha lélegzést véltem hallani, de talán csak a képzeletem játszik velem. A helyiségben egyetlen apró, rácsos ablak van, amin szinte szó szerint semmi fény nem jön be. Tippem szerint jelenleg éjszaka van, de már ezt sem tudom pontosan megállapítani.

A gondolataim megint ugyan arra az emberre terelődtek vissza már vagy kétszázadszorra. Istenem Shawn... Még az utolsó másodperceiben is engem próbált figyelmeztetni. Még az utolsó másodperceiben is engem akart megmenteni nem törődve magával. Még akkor is velem foglalkozott...
Hogyan lehettem ilyen önző? Miért akartam futni? Shawn Peter Raul Mendest miattam lőtték le. A szerelmem kibaszottul miattam halt meg! A torkomban keletkező gombóctól fuldoklok, a sírás határán vagyok. Még csak meg sem tudtam mondani neki, hogy szeretem. Mikor meghalt, nem tudta hogy kibaszottul szerelmes lettem belé. Nem tudtam megmondani neki!

- Ohh apa, miért nem vagy itt, hogy megnyugtass és megments?  - tört fel belőlem a zokogás.

- Ezek szerint felébredtél csillagom. - nyitódik ki az ajtó, és egy férfi alak lép be rajta. A körvonalain kívül semmit nem látok, ugyanis még mindig sötét van. Gyorsan lenyelem a könnyeimet, mintha semmi nem történt volna. - Nagyon erős a szervezeted kislány! A kloroformnak kétszer ennyi ideig kéne hatnia. - gúnyosan felkuncog. - A srác még mindig nem ébredt fel?

Értetlenül bámulok rá, igazából feleslegesen, mert úgy sem látja a sötét miatt. Mivel nem válaszoltam, felvágta a villanykapcsolót, amitől az egész helyiség világító fehérbe borult. A fény bántja a szememet, ezért pár másodpercig csak hunyorgok.
Miután úgy érzem, már megúszom megvakulás nélkül, rápillantok az előttem álló férfira. 20-25 éves lehet, kidolgozott felsőtesttel, az arcát pedig szépen gondozott borosta keretezi, a szemei pedig szinte feketék és olyan mélyről jövő gonoszságot sugároznak, amilyet még életemben nem láttam.
Mögém bámult, ígyhát én is oda néztem. Bár méterre tőlem valóban egy fiú ült egy ugyan olyan székhez kötözve mint én.  Az arcát nem láttom rendesen. Csupa vér borítja, a szeme fel van dagadva, az arcán ütés nyomok és vágások éltelenkednek. A srác nincs eszméleténél, csak néha vesz egy-egy apró levegőt. Szóval ezt hallottam eddig.
Szörnyen festett.
Ahogy jobban szemügyre veszem, a felismerétől szinte leszédülök a székről. A haja csodálatos színe. Az arca formája. És a bal kulcscsontján virító, szivecskéhez hasonlító anyajegy...

- S-Scott??? - suttogom elcsukló hangon.

- Ohhh, szóval nem hazudott. Tényleg ismer téged. Kár hogy nem tudott megmenteni. Pedig képzeld, nagyon igyekezett... Olyan kis naiv. Azt hitte, ha ő idejön, téged békén hagyunk. Már majdnem sajnálom szegényt. Ja nem. - fordul felém ördögi mosollyal fogva tartóm. Elkap a hányinger, hacsak rá nézek.