Feladni nehezebb

Mihez kezdjek most?

Mondhatni kényelmesen tekertem haza az én kis biciklimen. Akár lehetett volna azt is mondani, hogy a félelem hajtott, de nem. Nem féltem a VESZETT-től. Nem érdekelt a hülye kijárási tilalmuk. Bár még volt laza 10 percem a lejártáig, az út felénél tartottam csak.

Na, de amiért valóban siettem haza: az az édesanyám volt. Igyekeztem minél több időt tölteni vele. Aznap előbb is hazaérhettem volna a suliból, de egy kis délutáni kiruccanást iktattunk be a barátokkal.

Aggódtam miatta. Nagyon is. Féltettem őt attól, ami várt rá. Bár már nem volt messze tőle és tudta jól, hogy mi lesz a vége, én akkor is féltem. Nem akartam, hogy így legyen. Nem veszíthettem el őt is, mint édesapámat. Bár legalább ő szenvedés nélkül halt meg, szintén a VESZETT hibájából. Anya viszont rohamosan kezdett Bugyanttá válni.

Ahogy én is.

Nem vagyok Immúnis.

Ha ezt nem is mondták volna el nekem gyerekként, akkor is rájöttem volna előbb utóbb. Hiszen nálunk a magunkfajtákat a külvárosba próbálják telepíteni és elnyomnak. Számomra a suli is kérdéses. Mivel ott is ugyanaz van, mint az utcákon: diktatúra.

Igen, Denverben már megszűnt a VESZETT hatalma, de számos más helyen még erősen tartották magukat. Mint például itt. Kilenc óra után már a saját udvarodra sem mehettél ki, nem hogy az utcára. Az iskolában pedig volt egy nő, aki katonás rendet tartott és szigorúan fegyelmezett, ha kell. Vele is szembeszálltam már párszor, persze csak piti dolgokban. De csak anyám miatt. Nem akartam, hogy fennmaradt idejét csalódással töltse miattam.

Szóval, nagyban haladtam hazafelé. Közben egy csomó közlekedési szabályt megszegtem, ami eddig - szerencsére vagy nem, de - megtorlatlan maradt.

Végül bekanyarodtam az utcánkba: egyre lepukkantabb házak, csak néhol lelhető fel egy-egy módosabb lakás, ahol a tehetősebb Immúnisok laktak. Félreértés ne essék, én nem gyűlölöm azokat, akik megkapták az üdvöt. Csak ha lehet, akkor ne utáljanak ki minket, mert mi nem. Mintha nem lenne ezen kívül nagyobb gondunk is.

Elhajtva a szomszéd háza előtt, elmosolyodtam. Eszembe jutott, amikor gyerekként ott játszottunk a járdán a többi gyerekkel. Aztán párat közülünk elvittek és tudtommal felhasználtak alanyként az Útvesztőhöz. Mondjuk arra kíváncsi lettem volna, hogy hány napig bírnám ott ki. Valószínűleg egyig se:)

A felhajtónkon lefékeztem, kinyitottam az alacsony kaput és hátratoltam a bicajt, a helyére.

Beléptem a házba, ledobtam a cipőm és továbbindulva a konyhába anyámat találtam ott, aki... Szokásától eltérően nem az asztal melett ült, üres tekintettel bámulva ki az ablakon. Hallottam már, hogy a szokás nagy úr, de, hogy annyira az legyen, hogy úgy lássam egy pillanatra, anyám ott ül, ahol szokott, és mégsincs ott; képtelenség. Beparáztam. Idegesen szólongattam, körbejárva a házat:

- Anya... Anya, merre vagy?? Anya hazajöttem! Anya... hiányzol...

Erőtlenül roskadtam össze a fal mellett. Térdeimet átölelve sírtam keservesen. De hát hol lehet? Hova mehetett? Ráadásul egyedül!? Vagy talán nem is egyedül... Lehet, nem is önszántából.

Patakokban folyó könnyekkel felpattantam, és feltépve az ajtót rohantam a szomszéd nénihez. Torkomban verdeső szívvel csöngettem be hozzá.

- Mi baj, kincsem? - lépett ki a néni, két perc után.

- Édesanyám... eltűnt! - könnyeimmel küszködve néztem rá, majd az égre.

- Sajnálom, szívem... De elvitték őt.

Számhoz kaptam a kezem, és nyögve sírtam fel. Összeomlott minden. Nincs tovább.

- Tényleg sajnálom. Ők sajnos már veszélyesnek ítélték meg édesanyádat.

- Pedig nem az! - mondtam talán kicsit túl hangosan.

- Tudom, kincsem, tudom. De lelkem, most menj haza! Nem akarom, hogy bajod essen.

Kipréseltem egy "köszönöm"-öt, majd siető léptekkel visszamentem a házunkba.

Mihez kezdjek most?

Ez a kérdés cikázott a fejemben. Hogyan szabadíthatnám ki őt? Mit kéne tennem, hogy visszakapjam anyámat?

Az ára érdekelt a legkevésbé. Az életemet sem sajnáltam volna, ha ezzel ő szabaddá válik.

De kellett egy terv. Egy frankó, tökéletes terv. Elővettem egy hatalmas papírt, tollat, ceruzát és radírt. De nem jutottam semmire. Még azt sem tudtam pontosan, hogyan néz ki a VESZETT főhadiszállása.

Megkönnyeztem. Aztán zokogva borultam az asztalra. A tehetetlenség megöl! És nem bírom tovább. Érzem, ahogy szétfeszít és csak tép és tép.

Dühömben megragadtam a papírt, összegyűrtem és odavágtam a falhoz. Aztán meglepődve saját erőmtől, csak méginkább sírtam, hiszen mindez már kezdett közelíteni az Elborult állapothoz.

Megint leroskadtam a földre. Fejemet fogva próbáltam valami nem túl hülye ötletet csiholni. Aztán nem is olyan későn, jött egy meglehetősen okos gondolat...

Ha direkt kinnmaradok a teraszon, akkor nagy valószínűséggel engem is elvisznek és akkor van esélyem a mentőakcióra...

Kissé fellelkesülve keltem fel, utamat a fürdőszoba felé irányítva. Gyorsan megmosakodtam, átöltöztem és dőltem is az ágyba. Rohadtul másra sem vágytam, mint hogy pihenhessek végre.

De mi van ilyenkor anyámmal? Jól van? Mit csinálhat? Eszik rendesen? Kényelmes-e a hely, ahol alszik? Alszik egyáltalán...?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdések villantak be a vírust etető agyamba, míg végül el nem nyomott a kegyelmes álom...

Rendben. Ez a rész 3 emberé. 🐢💎👀. 🐢: Mert azt mondtad, folytassam, 💎 mert remélem ettől jobb lesz, 👀 csak mert... Csak:') Ez a sztori érdekes módon született meg. Epp a majálisra tekertem ki bicajjal, amikor eszembe jutott ebből egy részlet. De azonnal el is vetettem, mert baromságnak tartottam:') Aztán hazafelé menet újra előjött és akkor világosodtam meg. Akkor szerettem bele ebbe és döntöttem úgy, hogy leírom. Szóval tesse:D szeri van ❤️❤️