Feladni nehezebb

Eseménysorozat

De úgy siettem, hogy "szegény" katona alig tudta tartani velem a tempót. Feltéptem az üvegajtót, majd olyan lendülettel csaptam vissza, hogy reccsent egyet. A hoppon maradt pasas meglepetten bámult utánam, én pedig csak szedtem a lábam, hogy minél messzebb kerüljek... onnan. Még el akartam intézni valamit.

A város ezen részében jó, ha jártam kétszer, maximum. Ebből kifolyólag felszálltam egy villamosra, hogy elkerüljem az eltévedést. Természetesen leghátra, a legkoszosabb részre kellett ülnöm. Hova máshova...?

Pénzem nem volt jegyre, így kissé izgultam, nehogy valami ellenőr féle arra jöjjön. Bár... Kit izgat? Nem félek tőlük sem. Érdekes, mit vált ki az emberből a halál közelgő érzése.

A sulihoz legközelebbi téren szálltam ki, ahonnan zsebre tett kézzel, a lehető legkényelmesebb séta tempóban haladtam előre. Flegmán léptem át a suli küszöbét, késve kb. másfél órát.

De! Pont szünet volt. Így akadt néhány szabad percem, hogy elmagyarázzak pár dolgot az utolsó embernek, aki itt van velem és elfogad: a legjobb barátnőmnek. Sietve kerestem meg, majd mikor rátaláltam, félrehúztam egy sarokba.

- Szia. Bocsi, hogy így rögtön bele a közepébe, de nincs más választásom. Most jól figyelj rám. Elmondok neked valamit, de azt soha, senkinek nem mondhatod tovább. Vili?

- Igen, de miről van szó? - szegény tiszta értetlen volt.

- Nem jövök ide vissza többet - alig hallhatóan suttogtam, lehetőleg, hogy csak ő hallja.

- De miért? Lena, nem hagyhatsz itt!

- Tudom, tudom. Hiányozni fogsz te is. De kibírod nélkülem.

- Nem! Kész szenvedés lesz! Oké, hogy velem másképp bánnak, de attól még én nem tartom ezt helyesnek.

- Mondtad már. Viszont. Mostantól minden megváltozik. Lehet, nem csak számomra, hanem neked is. De én ide többet nem jövök vissza.

- De miért? - könnyek szöktek a szemébe, ami összetörte a szívemet.

- Azt most nem mondhatom el. A te érdekedben. De ígérem, meg fogod tudni.

Becsöngettek. Kivételesen élveztem a hangját, főleg, hogy ez volt kb. az utolsó amit hallottam. Soha a büdös életbe többet nem fogom ezt hallgatni. Végre.

Nemtörődöm stílusban baktattam befele a terembe, ahol levágtam magam egy székre. Barátnőm leült mellém, szemében teljes szomorúsággal. Sajnáltam, hogy ezt érzi. Tényleg nem ez volt a célom. De, ha úgyis meghalok, akkor ez annyira már kéne, hogy fájjon.

A tanár is belépett az ajtón, majd merő lenézéssel tekintett végig azokon, akikről tudta, hogy kirekesztendők. Így rajtam is. Erre csak szúrós tekintettel meredtem vissza, az elfogadott, tiszteletteljes nézés helyett. Aztán az unalmat elkerülendő, eszembe jutott egy fantasztikus ötlet.

Kényelmesen lehajoltam a táskámhoz, kivettem a papírtartó mappámat és elkezdtem írni. A tanárnak úgy tűnhetett, az általa diktált baromságokat körmölöm, de ehelyett a barátnőmnek írtam, mert némileg bűntudatom támadt miatta.

Nem lesz semmi baj.

Meglepetten vette el tőlem a lapot, aztán már készült is a válasszal:

Már most baj van.

Miféle?

És még kérdezed?! Egy az, hogy beteg vagy, kettő pedig, hogy nem bírom nézni ahogyan bánnak veled. El se tudom képzelni, miért késtél reggel, meg, hogy miért látok rajtad lila foltokat.