Feladni nehezebb

Vissza magamhoz

Percekig gondolkodtam azon, ami történt. Valami megmagyarázhatatlan érzés, amit még sosem éreztem azelõtt. De a végére csak arra tudtam gondolni, hogy nem ártana jobban átgondolni a dolgokat. Egy zavart mosollyal az arcomon felálltam az asztaltól, és így szóltam:

- Én most... Öhm... Köszönöm a reggelit - biccentettem, majd sietve elhagytam a konyhát.

Belépve a szobámba magamra csuktam az ajtót és felidéztem az iménti érzést. Az érzést, ami mindig elõkerült, akárhányszor Newtra gondoltam.

Fura melegség öntött el. Ami egészen a szívemtől terjedt át minden más részembe is. De amint egyet pislogtam, szürke köddé változott a melegség és düh váltotta fel. Hogy lehet ilyet érezni, amikor az anyám veszélyben van? Hogy lehetek ilyen önző, hogy csakis magamra gondolok? Mással sem törődök, csak azzal, hogy nekem mi a jó. Borzasztó ember vagyok. Egy lelketlen és hálátlan gyermek.

Mérgemben a földhöz csaptam a hozzám legközelebb álló tárgyat: egy vizes palackot. Nagyot csattant, amikor földet ért, én pedig a következő másodpercben mellé zuhantam. Zokogva törtem össze, és erőtlenül térdeltem a padlón. Az előbbi megint nem én voltam. Hanem a Buggyant.

Muszáj lesz kontrollálnom a bennem lakozó iszonyú erejű szörnyet, ami egyre csak erősödik, az én rovásomra.

Fátyolos szemekkel álltam fel, majd az ágyam felé sétáltam. Lefeküdtem rá és csomó ideig csak néztem ki a fejemből.

Csomó kérdés és bizonytalanság kavargott bennem, amitől, ha akartam volna, sem tudtam volna elaludni. Hiába próbáltam megválaszolni a temérdek kérdést, nem jutottam előbbre.

Egy jó ideje feküdhettem már, amikor a fejem is megfájdult. Minden perccel egyre rosszabb lett, annyira, hogy üvölteni tudtam volna a fájdalomtól. De ezt nyilván nem tehettem meg. Alsó ajkamba harapva igyekeztem minél inkább csendben maradni, hogy még halk nyöszörgés se hagyja el a számat. A következő pillanatban olyan erővel hasított belém a fájdalom, hogy belekönnyeztem. Azonnal szükségem volt egy módszerre, ami segíthet rajtam, így jött egy kicsit mocskos megoldás. Körmeim belefúródtak a kézfejembe és éreztem, amint vér csordul ki belőle. Felszisszentem a karmolás erejétől, de elvonta a figyelmemet a fejemről egy kis időre.

Vér. Ez a folyékony anyag, ami életben tart. Vörös. De mért pont vörös? Fáj. Fáj a kezem. Le kéne mosni, de a fejem csak fáj. Egyre jobban.

Nehezen felálltam és megnyitottam az aprócska csapot. Kristálytiszta víz csordogált belőle, ám miután a kezemmel érintkezett, már nem volt tiszta többé. Szinte az egész mosdókagylót összekentem már, de még mindig nem állt el a vérzés. Ekkor lágy kopogás hallatszott az ajtó felől, majd be is lépett valaki. Oda se néztem, vajon ki lehet az, annyira lekötött a kezem, plusz a fejem lüktetése is némileg akadályozott az efelé reakciókban.

- Mi történt veled? - kezét a hátamon éreztem, a hangja pedig halkan csengett, de aggódóan.

- Nem bírom ezt tovább - ép kézfejemmel törölgettem a szemem, miközben még mindig nem néztem Newtra.

- Tudom, hogy nehéz - magához ölelt és a fejemet simogatta. Véres kezeimet a levegőben tartottam, hogy minél kevesebb kerüljön belőle Newtra. - Hozok kötszert és bekötözzük a kezeidet, rendben?

Bólintásomra kibontakozott az ölelésből és kiment. Amíg vártam rá, újra lemostam a kezem, aminek az állapota nem változott akkor sem.

- Na, gyere, ülj le az ágyra, és add a kezed - utasítására tettem, amit mondott. Eleinte egész jól állt hozzá a helyzethez, ám az egyik pillanatban teljesen megváltozott az arckifejezése. - Miért csinálod ezt magaddal? - kérdő tekintettel nézett a szemembe, amiből csillogott az aggodalom.

- Nem én akartam így. Egyébként is nem mindegy már? Lassan úgyis felemészt a vírus, meg vannak számlálva a napjaim.

- Egyáltalán nem mindegy. Mindig van esély, Lena! Nem szabad ilyen könnyen elengedned.

- Pedig már megtettem - suttogtam magam elé.

Ezek után már nem szóltunk egymáshoz. Hozzákezdett a kötözéshez, amit hatalmas óvatossággal és hozzáértéssel csinált. Végig Newtot néztem, a haját és a szemeit, amikor felpillantott rám. Aztán egy óvatlan pillanatban tekintetem az ajkára vándorolt, magam sem tudtam miért. Újra hatalmába kerített az a furcsa érzés, mint a reggelinél és ami oly sokszor előkerült, amikor a fiúra gondoltam.

Talán igaza van, és nem szabadna még lemondanom az életemről... De ki tudja... Lehet, erről már döntöttek ott fenn, hogy mi lesz velem, így nem tehetek ellene semmit. Úgyis az fog történni, aminek történnie kell.

- Készen vagyunk - jelentette ki büszkén Newt.

- Köszönöm - hálás tekintettel mosolyogtam rá, amit ő viszonzott.

- Hamarosan átbeszéljük a tervet és nem ártana, ha csatlakoznál. Mit szólsz, képes lennél rá?

Lenéztem a kezemre. Csak akkor jöttem rá, hogy pont az sérült meg, amin a vírus első jelei is megjelentek.

- Igen, persze! Muszáj meghallgatnom, ha én is részt akarok venni benne.

- Jól van. Fél óra múlva gyere a konyhába - mondta, és már indult is kifelé, amikor utána szóltam:

- De honnan tudtad, hogy szükségem van rád?

- Onnan, hogy nekem is rád.

Meg sem várta, hogy leessen, mit mondott, mert becsukta az ajtót, én meg egyedül maradtam a kérdésekkel. Vajon ő is azt érzi, amit én? Vagy csupán csak látni akart? Mi ez az egész? Bonyolult. Nagyon bonyolult.

Csak üldögéltem az ágyam szélén és nézegettem a kötést. Elég mély lett a seb. Nem tudtam, hogy pusztán körömmel erre is képes vagyok magam ellen. És még mi mindenre...

De ekkor bevillant egy nem is olyan régi emlék. Amikor még ki tudtam állni magamért és nem szorultam mások segítségére. Vissza akartam kapni azt az erőt, mert abban biztos voltam, hogy a lázadó még nem halt meg bennem.

" - Édesanyád itt tartózkodik az épületben. Erről mit gondolsz?

- Azt, hogy ha most nem lenne itt a tisztes úr, nyugodt lélekkel mondanám magának, hogy nyalja ki a seggem. "

Megmosolyogtatott a visszavágásom. Bár akkor a nő nyerte a csatát, de a háborút én fogom.

Szép jó reggelt mindenkinek! :)