Feladni nehezebb

Utam az ismeretlenbe

Még mindig csukott szemmel igyekeztem felfogni a látottakat, amikor valaki a vállamra tette kezét. Légzésem helyreállt ugyan, de az emlék nem tűnt el. Ugyanúgy ott volt, beleégve a tudatomba. Abban a pillanatban csak azt tudtam biztosra, hogy ezt sosem fogom elfelejteni.

- Most az a legfontosabb, hogy vigyázzunk rád, és továbbra is tudjunk tiszta fejjel gondolkodni - Newt volt az. Kezei lágy selyemként simítottak végig rajtam, furcsa biztonságérzetet adva.

- Jól van. Hamarosan indulnunk kéne. Minél előbb biztonságba kell helyeznünk Lenát - Gally halkabban beszélt, így még barátságosabban csengett a hangja.

- Várjatok... Még egy percet - teljesen magamba zuhanva álltam fel, és indultam meg a szobám felé. Felkapcsoltam a villanyt, körbenéztem.

A régi, barátságos gyerekszobát láttam benne. Ahol felnőttem. Nem sokáig időztem a bámészkodással, hanem inkább egy határozott irány felé léptem. Kinyitottam a pici ládikát, és kivettem a legfelső nyakláncot: egy sárga borostyánköves ékszert. A benne lévő apró buborékok a mai napig rejtélyek számomra. De a lényeg, hogy nekem az emlékeket jelentik. Amik szépen lassan majd kiszállnak a tudatomból, egy üres, érzéketlen Buggyantat hagyva maguk után.

Egy halk reccsenést hallottam az ajtó irányából, majd egy édes hangot.

- Mehetünk? - kérdezte, mire bólintottam és a nyakláncot továbbra is kezemben szorongatva megindultam Newt oldalán vissza a konyhába.

- Cuccot nem kell hoznod, mindent adunk neked - Minhónak is csak egy bólintás jutott a részemről.

Még egyszer utoljára körbenéztem a kis házban. Mindent még egyszer elmélyítettem az agyamban, hogy biztosan emlékezzek rá. Aztán megfordultam. A srácokkal együtt kiléptem a folyosóra, ahonnan még visszanyúlva lekapcsoltam a villanyt. Így minden sötét lett, jelezve a külvilágnak, hogy ide már senki sem fog visszatérni.

- Elővesszük a fegyvereinket, hogy fenntartsuk a látszatot, de ne félj, téged nem fogunk bántani, okés? - Thomas a vállamra tette kezét, és végig úgy beszélt, hogy tudta, hogyan bánjon velem. Kedves tőle.

- Igen, igen... - feleltem, közben keresve a cipőm. És természetesen rettegve.

Mindannyian elővették a fegyvereiket. Amikor kiléptünk, még gyorsan visszazártam az ajtót, és zsebre tettem a kulcsot. Valami késztetett erre, talán a nehezen való elszakadás a múlttól.

Végül hátrahagytam a sötét házikót. Amit sok-sok éven keresztül az otthonomnak mondhattam.

Lassan csuktam be a kaput. Fájdalmasan. Visszatekintve az otthonomra, visszajött minden. Az utcai lámpa fényében megcsillanó könnycseppet egy vékony kéz törölte le. Newt-é. Csak állt előttem némán mosolyogva. Aztán csak néhány szavával édesapámat jutatta eszembe:

- Biztonságban vagy.

Erre a mondatra visszatarthatatlanul áradt ki belőlem a bánat. Akárhányszor apa kimondta ezt, jól tudtam, hogy semmi sincs rendben. Mégis megnyugtatott és olyankor komfortosan éreztem magam. Az ölelései hiányoztak leginkább. És az érintései. Mindig megsimogatta a fejem búbját. De ezt már sosem kapom vissza.

Szöszke magához húzott, hogy a vállán sírhassam ki magam, aznap már sokadszor. Fájt. Nagyon.

- Indulhatunk? - kérdezte.

- Nincs visszaút - szipogva beszéltem, elhaló hangon. Bárcsak vége lenne mindennek...

Ezúttal Minho bólintott, mire mindannyian megindultak. Nekem mintha a lábaim földbe gyökereztek volna, nem tudtam mozdulni. Newt hátranézett, mosolygott, én pedig megindultam felé. Az első lépés rohadt nehéz volt. Aztán egyre könnyebb. Úgy lépkedtem, mintha most akarnék járni tanulni.

- Jól van, ügyes vagy. Gyere - átkarolta a vállamat, ketten sétáltunk Gally-ék mögött.

- Én... Őszintén sajnálom - szememet lesütve szóltam hozzá, totálisan szégyellve magam.

- Nem tehetsz róla. Ne aggódj, minden rendben lesz - megsimogatott, aztán csendben maradt.

Pár percig más sem hallatszott, csak cipőink súrlódása a talajon. Aztán az egyik pillanatban Thomas hátrafordult:

- Lena, te inkább menj középen! Én hátramegyek, Newt melléd, Minhóék meg maradnak elöl - nem értettem, mire ez a nagy aggódás, de engedelmesen követtem Thomas utasításait.

- Ez mért olyan fontos? - fordultam suttogva Newt-hoz.

- Úgy néz ki, nem vagy tisztában a dolgokkal, amik itt éjszaka folynak. De talán jobb is, hogy eddig nem mehettél ki az utcára. Az Immúnisok sem százasok sokszor. Szörnyű dolgokat tesznek esténként. Lopnak, rabolnak és sajnos még ölnek is. És általában az olyan elkószált szerencsétleneket, mint te.

Fülembe suttogott szavai mintha szíven szúrtak volna. Szóval erre megy ki a játék. Ezért féltenek ennyire. Totál ellentmondva a személyiségemnek hagytam, hogy vigyázzanak rám. Hagytam, hogy odafigyeljenek rám és megvédjenek. A sok ellentét, ami akkor ostromolt, nem hagyott nyugodni. A fejemben káosz tombolt, és nem csak a vírus miatt. És leginkább az bántott, hogy a jóindulatuk ellenére is maradt bennem némi kétség. Kiskoromban túl jól a fejembe verték az idegenekkel való bizalmatlanságot. De most komolyan! Mire menne ez a színjáték? Ebből mért lenne hasznuk? No, nem mintha abból bármi jó származna, hogy velük megyek.

- És ezekről én mért nem hallottam eddig? - kérdeztem végül, az előbbi sok kósza gondolatom ellenére.

- Ügyesen elhallgatják mindenki elől. Nagyon senki nem szerez tudomást ezekről. Csak "mi", - Newt hatalmas idézőjeleket rajzolt a levegőbe, majd folytatta: - az elkövetők és az áldozatok tudnak az eseményekről.

- Egy újabb ravasz húzás a VESZETT-től... - akkorra már nagyon elegem volt belőlük. Nagyon.

Egy termetes terepjáróhoz érve az utcában kicsit arrébb, Gally elővett egy kulcsot. Kinyitotta, majd intett, hogy üljek be. Közben a másik oldalról Newt is beszállt, mellém pedig végül Thomas ült be. Minho az anyósülésre került, így Gally vezetett. A biztonság fenntartása érdekében, vagy szimplán csak figyelemelkerülés végett, de nem kapcsolt lámpát.

Továbbra is csendben ücsörögve néztem ki az ablakon. A mindent betöltő sötétséget lassan felváltotta a belváros fénye. Számomra még ismeretlen épületek mellett haladtunk el, amikor a környék újra fénytelenre váltott. Kiértünk a város másik szélére. Csendes utcák, néma házak, elhaló élet. Teljes kontrasztja az előbbi látványnak.

Önkéntelenül, viszont talán mégis félig tudatosan megfogtam a karom. Változást nem éreztem, de nyilván csak a ruhám miatt. Nem gondolhattam át ezt teljesen, mert Newt megszólalt:

- Hamarosan odaérünk. A többiek tervezgetik a betörést, és mi is folytatjuk majd velük, de előbb adunk neked vacsorát, tiszta ruhát és ágyat. Lefeküdhetsz pihenni.

- Köszönöm - na, most legalább sikerült normálisan válaszolni. Dícséretre méltó.

- Ugyan, semmiség! - legyintett, amin muszáj volt mosolyognom. Cuki volt, na!

Gally lassítani kezdett, majd megállt egy lakótelep hatemeletes lakása előtt. Udvarisan kinyitották nekem a kocsiajtót, és kiszálltam én is. Beléptem a Minho által kinyitott bejárati ajtón, ahol a jövőm pecsételődik meg. A sötétségbe. Az ismeretlenbe. Számomra még sosem tapasztalt utakon készültem járni.

Öhm... Kész van 🤞