Feladni nehezebb

Fűszeres kakaó

Hihetetlen mód felpörgetett a bosszúszomj, ezért túl hirtelen álltam fel. Az ilyenkor szokásos búgás az agyam és a fülem környékén most sem maradt el. A homlokomat dörzsölgetve kiléptem az ajtón, ahol a terasz nyitottsága miatt friss levegõ és hatalmas mennyiségû napfény áradt felém. Lassan odasétáltam a széléhez, és végignéztem a városon. Kolosszális épületek tornyosultak elõttem, amiktõl még a mi kerületünket sem láttam. Elképesztõ. Ha nem tudtam volna, mik zajlanak a színfalak mögött, azt gondoltam volna, hogy itt mindenkinek normális élete van. Pedig nincs. Túl sokan szenvednek verbális és nonverbális támadásoktól. És akkor a tomboló vírust még meg sem említettem.

A reggeli napsugarak különös fényt vetettek a városra. Csillogtak az ablaküvegek, autómotorok búgtak az utakon és mindenféle szemafor és jelzõfény villogott mindenfelé. Békésnek tûnt. Elképzeltem, ahogy egy nagymama éppen most megy be a boltba, hogy frissen sütött pékárut vegyen az unokájának. Aki pedig otthon már tûkön ülve várja a reggelit. Egy újabb napnak néznek elébe, tele programokkal. Játszótér, focimeccs, séta, olvasás, rajzolás. Minden átlagos gyerek így éli a mindennapjait. Természetesen... kivétel erõsíti a szabályt.

Nem voltam éhes. Egyáltalán nem. Akkor hát minek menjek be a konyhába? Hogy csak rontsam a levegõt és egyek a kajájukból? Na, azt már nem. Leültem a terasz szélére, onnan ámuldoztam tovább a városon. Pontosabban gondolkodtam. Részletesen átgondoltam az életemet, és rájöttem, hogy nem tetszik. Egy valami hibádzik benne, de az nagyon. A VESZETT. Az, ahogyan mindent felégettek körülöttem. Ha nem lennének, talán egy boldog család szeretetében halnék meg, nem pedig teljesen egyedül. Minden okom megvan, hogy utáljam õket.

Beteg agyamat már az is foglalkoztatta, hogyan tudnám felrobbantani a monumentális ,,WCKD" felirattal ellátott még nagyobb épületet, amikor lépteket hallottam mögülem. Direkt nem fordultam meg, mert senkivel sem akartam beszélgetni.

- Nem szeretnél reggelizni? - kérdezte halkan, miközben leült mellém.

- Nem - még mindig nem néztem a szemébe, sõt még el is fordítottam a fejem kissé.

- Nézd, én tudom, hogy most össze vagy zavarodva. És azt is, hogy legszívesebben véget vetnél ennek. Mindennek. De itt van elõtted az élet, nem kéne már most feladnod! Tudnod kell, hogy mi itt leszünk neked mindig. Nem hagyunk magadra.

- Pedig ezt kéne tennetek! Nem érek semmit és nem is fogok soha! - könnyes szemmel hallgattam végig, amit mondott, aztán kiakadva fordultam felé. Majd csendesen csak ennyit mondtam: - De igazad van. Mindennél jobban vágyom arra, hogy megszûnjek létezni.

Thomas nem válaszolt. Némán fürkészte az arcomat egy ideig, aztán a kezét nézte tovább. Hallgatása viszont mégsem tûnt úgy, mintha nem tudna mit mondani. Csupán átgondolta, mit reagáljon erre.

Pár perc néma csönd után felém fordult, de tekintete már mást sugárzott. Szemeibõl a fájdalom szilánkjai néztek vissza rám, és összeszorult a szívem tõle.

- Egyvalakit már lebeszéltem errõl. Nem volt könnyû, de sikerült. Szeretnék neked is segíteni. De persze nem kell hallgatnod rám, még figyelned sem. Csak kérlek... hadd mondjam végig! - a végére egészen könyörgõen beszélt, mintha az élete függne ettõl.

- Persze... mondd csak.

- Nincs olyan ember, akinek ne lenne értéke. Az élet az, aminél nincs nagyobb érték, ami felbecsülhetetlen! És hiába állítja bárki is, hogy õ többet vagy kevesebbet ér... Az nem igaz. Egy életet elvenni pedig... szörnyûséges. És errõl mindketten tudnánk mesélni. A VESZETT tett azzá, aki vagy. Miattuk érzel így saját magad iránt. Nélkülük és a kibökött rendszerük nélkül minden másképp lenne. És mi pont ezért vagyunk itt - kisebb szünetet tartott és már egy jó ideje fogta is a kezem. Sokkal átérezhetõbb volt így az egész. Aztán folytatta: - Nincs értelme azon rágódni, hogy miért élsz még mindig. Azon gondolkodj inkább, hogy mivel tudod szebbé tenni a holnapot. Mivel válik ez a plotty világ egy kicsit elviselhetõbbé.

Pár pillanatig egyikünk sem szólt egy szót sem. Aztán felnéztem, egyenesen Thomas szemeibe.

- Nagyon szépen fogalmaztál. Örülök, hogy te egy másik oldaláról látod az életet. És köszönöm, hogy megosztottad ezt velem.

- Azért segített, ugye? - kérdezte bizonytalanul.

- Igen! A saját magam iránti dühöm és utálatom kezd a VESZETT ellen irányulni.

- Huh, jól van akkor. Szóval jössz reggelizni, vagy maradsz még egy kicsit?

- Jövök - enyhén mosolyogva néztem rá, majd mindketten felálltunk.

A konyha ajtaja elé lépve gyorsan felkészítettem magam arra, hogy bent sok - számomra még elég ismeretlen - ember van. Amikor beléptünk, mindenki szinte egyszerre kívánt nekünk jó reggelt. Mi viszonozva ezt leültünk, én speciel az előző napi helyemre, Newt mellé.

- Mit kérsz? - kérdezte azonnal a szöszi.

- Egy bögre kakaót és kalácsot - válaszoltam félénken, inkább hanyagolva az ellenkezést.

- Máris hozom - Newt rögtön fel is állt. Ha tudtam volna, hogy mi hol van, nem hagytam volna neki, hogy kiszolgáljon.

Amint letette elém a reggelimet, belekortyoltam az általa készített kakaóba. Ilyet én még sosem ittam. Ennél jobbat még a tulajdon anyám sem csinált soha. És ezt muszáj volt szóvá is tennem:

- Newt ez... Isteni!! Édesanyám naponta kétszer csinált nekem kakaót, de ehhez foghatót még nem kóstoltam!

- Ó, már azt hittem azt akarod mondani, hogy nem ízlik - mondta a tarkóját vakarászva.

- Hogy ízlik-e?? Az nem kifejezés! Imádom! Mit tettél bele?

- A szeretetemet.

Válasza után tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, míg én csak gondolkodtam azon, amit mondott. Milyen szeretetről beszélt? Ki iránt? Vagy csak úgy, általánosan? És mi volt ez a tekintet? Úgy nézett rám, mint aki menten elolvad. Túl sok nehéz kérdés merült fel, amikre abban a pillanatban, nem tudtam válaszolni. A még nagyobb katyvaszt a fejemben egy újabb korttyal próbáltam eloszlatni. Sikerült is. Közben másra sem gondoltam, csak a nektárra, amit Newt adott nekem. Aztán pedig az értékes gondolatokra, amiket Thomas adott nekem. Egy újabb kortynál viszont újra Newton kezdtem agyalni, és a tekintetem akarva-akaratlan rá siklott. Békésen reggelizett, itta a saját kakaóját. Egyszercsak azon kaptam magam, hogy az arcvonásait bámulom. A haját. A szép, szőke tincseit.

Magamhoz tértem kábulatomból és azonnal elkaptam róla a tekintetem. Közben pedig folyamatosan szidtam magam, amiért ilyen könnyen elkalandoztam. Bár... nem is volt annyira rossz...

🎶This is Gospel for the fallen ones.🎶