Feladni nehezebb

Nehéz betegnek lenni

Először csak értetlenül álltam előttük. Majd sorjában mindannyian követték társuk példáját és ők is levették sisakjaikat. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, így csak bámultam rájuk tovább és nem szóltam semmit.

- Tudom, hogy most nem értesz semmit - szólt az, aki bezárta az ajtót és először cselekedett -, de mindent elmagyarázunk neked. Nem kell félned.

Mi van, ha ez egy trükk? Tuti csak átvernek. Nem hagyják, hogy végrehajtsam a tervemet. Biztosan rájöttek ott fenn, mire készülök és most rám küldték ezt a csapat kölyköt.

- Sosem félek - lehet, néha túl nagy a szám, és nem is igaz, amit mondok. Főleg most, hogy anyám élete forog kockán. 

- Nekünk nem kell bizonyítanod. Veled vagyunk - gondolom látta, hogy ez még jobban összezavart, ezért folytatta: - mi is a VESZETT ellen vagyunk, mint te. 

- Honnan tudjátok...?

- Beépültünk. Mi is tudunk mindent, mintha csak átlagos katonák lennénk. 

- Talán... gyertek beljebb és... elmondhattok mindent - ajánlottam fel. Kissé még idegenkedtem attól, hogy beengedjem őket, de akartam adni nekik egy esélyt. Mi okuk lenne hazudni?

- Köszönjük - mosolyogva mondták ezt, kivétel nélkül mindegyik. 

Előreengedtem őket, tiltakozásuk ellenére, hogy én vagyok a lány és, hogy ez az "én lakásom". Tudtam, hogy ez bizony hosszú éjszaka lesz.

- Kértek valamit inni? Esetleg enni?

- Nem is vagy bunkó, mint ahogy azt állították - mosolygott rám a szőke. 

- Mert most még tudom kontrollálni, hogy kivel legyek az. De mielőtt bármibe is belekezdenénk, bemutatkoznátok?

- Persze, bocsi. Én Thomas vagyok, ők pedig itt Newt, Minho és Gally - első körben csak a szöszit jegyeztem meg. Aztán helyretettem a többit is. Rendben. Megvannak.

- Én Lena vagyok - egyszerre teljesen elkapott a szégyenlősség. Hova lett a régi énem?

- Örülünk, Lena - azt hiszem Gally szólt, de egyszerűen minden kavargott már a fejemben.

Csak bólintottam egyet és elővettem négy darab poharat. Mivel nem mondták, mit kérnek, vizet töltöttem nekik. Picit kényelmetlenül éreztem magam, mert végig engem néztek. Természetem ellenére utáltam, ha bámultak, bár ezt soha senkinek nem mondtam. 

Eléjük tettem a poharakat és megálltam az asztal előtt. 

- Nem ülsz le? Sokáig fog tartani és úgy talán kényelmesebb lenne - Thomas kihúzott egy széket, amire lehuppantam.

- Szóval beépültetek. Gondolom, nem volt könnyű.

- Eltaláltad. Ezért kellett a színjáték az utcán. 

- És a délelőtti? - számomra totál értelmetlen volt, hogy ennyi idő után pont aznap állítottak meg.

- Az csak egy véletlen egybeesés. Érdekes, hogy pont ma.

- Mért segítetek nekem? - ez volt az, amit már az eleje óta tudni szerettem volna.

- Mert tudjuk, mi történt veled. És, mert méltónak tartunk ahhoz, hogy velünk szállj szembe a VESZETT-tel. 

- Rajtam kívül még egy csomóan lehettek volna. Mért pont én?

- Téged választottunk - Minho válasza olyképp csengett, hogy a témát lezártnak ítéli. Még mindig nem értetettem teljesen, de hagytam. Inkább belekezdtem a szokásos pesszimista mondandómba:

- Nem kellett volna. Hagynotok kéne meghalni. 

- Miről beszélsz? - bár tényleges bizonyítékom nem volt rá, hogy Buggyant vagyok, tudtam azt nagyon jól.

- Tudjátok ti - bár úgy tűnt, nem érdekel a dolog, mégis  nehéz volt kimondanom. De végül megtettem: - Buggyant vagyok.

- Az még nem jelenti azt, hogy véged. Simán túlélheted - Newt tekintete megváltozott, de nem értettem miért.

- Nincs gyógymód. Nem akarok élni. Kihozom anyámat és annyi.

- És mi lesz vele? Ha kihozod? Nem fogsz majd neki hiányozni?

- Nem én vagyok a lényeg, oké? Nem érdekel. Kihozom őt és ha van mód rá, megmentem magamat is, ha lesz még életkedvem - úgy éreztem, túlságosan is elkanyarodtunk és már nem akartam feszegetni a témát. Eldöntöttem, hogy így lesz és kész. Ráadásul ők rondítottak bele az egészbe. - Elrontottatok mindent.

- Micsoda? Segíteni szeretnénk... - újra Thomas beszélt, de nem érdekelt, mit akar mondani, csak annyit akartam, hogy elmenjenek. Fura érzés kerített hatalmába. Megint ugyanazt éreztem, mint amikor verekedtem azokkal a fiúkkal...

- Menjetek el.

- Srácok... - gondolom Newt már látta a robbanni készülő bombát.

- Mindennek vége! - felkiáltottam, majd kezeimbe temettem arcomat. Egyáltalán nem szégyelltem magam, hogy sírok előttük. Elvégre az én házamban vagyunk. És azt hiszem némileg érhető is a dolog.

Egy lágy kezet éreztem hátamon, ami később lassú táncot kezdett járni. Letöröltem bánatom cseppjeit arcomról, elhaló hangon bocsánatot kértem és kiegyenesedtem. A fiúkon látszott az együttérzés, az előbbi incidens ellenére is.

- Hogyan tudtad meg? - Thomas hangja iszonyat lágy volt, és borzasztóan jól esett, hogy érdekli.

- Már nagyon régóta tudom - könnyekkel küszködve próbáltam beszélni, de nehéz volt. Főleg, hogy megijedtem a Buggyanttól, aki bennem lakott. - Még... Kis szaros kölyök voltam, amikor megtudtam. Kint a tóparton piknikeztünk apámmal, amikor... Hagyjuk, nem érdekes.

Rájöttem, hogy az egésznek nincs értelme, és mégis miért akarnák végighallgatni, hogyan vitt el először a VESZETT? Részemről a sztori itt véget ért, de úgy tűnt a srácokat igenis érdekli a hülyeségem.

- Mi segíteni jöttünk. Ez abból is áll, hogy a lelki terheiden is könnyítünk. Mondd csak nyugodtan.

- Szóval piknikeztünk. Az egyik pillanatban fura szagot éreztünk, aztán pedig fekete cuccok kezdtek hullani az égből. Apám tudta mi az. Én szórakozottan kapkodtam utánuk, míg ő csak próbált rávenni, hogy menjünk - sztorimat eddig figyelmesen hallgatták, így folytattam: - De én nem mozdultam. Hangos zúgásra lettem figyelmes, és hátranézve egy hatalmas repülő ízét láttam: egy Berget. Leszállt, majd néhány nyakig beöltözött pasas kezdett rohanni felénk, és apa már húzott is el, de én lefagytam. Nem mozdultam semerre, aminek az volt az ára, hogy lecsaptak rám, de csak szegény apámat összeverve tudtak elvenni tőle. Később valami fura orvosok teszteket végeztek rajtam, amiből csak az egyik beszélgetés maradt meg szó szerint: „...már van kontrollalanyunk. Több ide nem kell." Először nem is értettem, mi a franc van, de később persze leesett. Nem is olyan sokra rá. De a lényeg, hogy kidobtak valahol és csak nagy nehezen kerültem haza.

- Sajnálom, hogy ennek meg kellett történnie - Gally őszinte részvéttel mondta ezt, ami méginkább rásegített, arra, hogy megkedveljem őket.

- Én meg azt sajnálom, hogy az előbb úgy kiakadtam. Nem akartam, bocsi srácok.

- Semmi baj, nem a te hibád - ezt már Newt mondta, sejtelmesen.

Erre csak szisszentem egyet, de végig a kezemet néztem, ami az asztalon pihent.

- El kéne jönnöd velünk a bázisunkra. Segítünk rajtad - közbe akartam szólni, de Minho ujját feltartva elhallgattatott, majd folytatta: - Szerzünk neked ellenszert.

Ekkor már nem tudtam mit mondani. Minden kavargott bennem, zavaros maszlagot alkotva gondolataimban. Hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy most örüljek a segítségnek, vagy boruljak ki újra. Mégis az aggasztott leginkább, hogy miket gondolhatnak rólam az előbbiek alapján. És, hogy mi lesz, ha majd annyira őrült leszek, hogy képes leszek bántani őket...

Ehhez inkább nem fűzök hozzá semmit. Ne mondja nekem senki, hogy jó lett.