Feladni nehezebb

Ellentétes érzelmek

Hirtelen óriási fájdalom lett úrrá rajtam. Anyám teste mellé szaladtam és görcsös sírásba kezdtem. Átöleltem és könnyekkel áztatva szorongattam. Elvesztettem az utolsó embert is, aki vér szerint kötõdött hozzám.

Az akció elején õszintén égett bennem a remény, hogy visszakapom az édesanyámat és vele együtt az életemet is. Azonban azon a napon mindkettõt elvesztettem. Borzasztó volt a kín. Nem fért a fejembe és azt hiszem, nem is akartam felfogni. Nem tudtam elfogadni. Egyszerûen csak nem.

Ahogy egyre elcsendesedtem, furcsa hangra lettem figyelmes. Mintha tûz ropogott volna. Amikor a hang irányába fordultam, megláttam, hogy az egyik épületszárny lángokban áll. Ez két dolgot jelentett: a csapat kezdi átvenni a hatalmat és az álmom kísértetiesen hasonlít a valóságra. Egyedül a második miatt aggódtam, mert ez még inkább alátámasztotta a tényt, hogy valami baj van a fejemmel.

Pár pillanat múlva egy alak jelent meg abban az ajtóban, ahonnan mi kiléptünk. Határozott léptekkel közeledett, bár egy picit bicegett. Azonnal tudtam, ki õ.

- Lena! Mi történt? - kérdezte Newt aggódva, amikor odaért hozzám. Felálltam, de a szenvedéstõl csak dadogni tudtam:

- Már majdnem... amikor a nõ... és, és ott volt a kezében és...

Nem tudtam befejezni. A vállára borultam és keservesen sírni kezdtem. A hátamat simogatta és közben csak erõsödött a fájdalom. Felégettem magam körül minden emberi kapcsolatot. Az egyetlent, akire még esetleg támaszkodhattam volna, letámadtam az akció elején. És mégis, õ ott volt, nem fordult vissza, nem hagyott ott. Eljött értem.

- Minden rendben lesz - súgta a fülembe.

Fejemet kivettem a vállából és a szemébe néztem. Ugyanazt láttam benne, mint amit éreztem. Vágyat. Csak rá volt szükségem.

Egy hirtelen mozdulattal ajkát az enyémre tapasztotta és hosszan csókolt. Hagytam, hogy a pillanat magával ragadjon, miközben folyamatosan potyogtak a könnyeim.

- Azt hiszem, mennünk kéne - szakította félbe a csókot halkan Newt.

- Tudom.

Ekkor anyám teste felé fordultam. Még mindig nehéz volt ránézni, vagy egyáltalán gondolni rá, de egy biztos: sosem fogom elfelejteni a látványt.

- El kéne temetnünk - szólaltam meg alig hallhatóan. A tűz szinte teljesen elnyomta a hangom.

- Van egy jó hely. Sokan vannak már ott örök nyugalomban és közel lehetnél hozzá.

- Köszönöm.

Odamentem a holttesthez és felemeltem. Meglepetésemre könnyebb volt, mint amire számítottam. Tényleg nagyon keveset evett az utóbbi időben.

Egy bokor rejtekébe helyeztem őt, hogy amikor majd jövünk kifelé, elvigyük magunkkal. Még mindig könnyezve felálltam és visszasétáltam Newt mellé. Átkarolta a vállamat és együtt indultunk el segíteni a barátainknak.

Útközben felkaptam a verekedés során elhagyott fegyvereimet, hátha szükségem lesz még rájuk. Gyászos arccal lépkedtem, de legbelül a bosszút terveztem. Bár a nõ meghalt, nekem ez még nem volt elég. Mindenkivel végezni akartam, akinek valaha is köze volt a Buggyantak üldözéséhez.

Az épület egyre jobban átforrósodott. Nem kell hozzá sok idõ, és leomlik az egész. Szóval a dolgainkat minél hamarabb el kellett intéznünk.

A folyosó végérõl hangokat hallottunk, közeledõ lépteket és ideges sutyorgást. Elõkaptam a pisztolyom és kibiztosítottam. Határozott léptekkel megindultam a két fehér ruhás férfi felé, akik a fegyver puszta látványától kerekre nyitott szemmel felemelték a kezüket.

- Családom van! - mondta ijedten az egyik.

- Nekem is volt - a hangom érzelemmentes volt, szinte fenyegetõ.

- Bármit megteszünk! Csak ne ölj meg!

- Ügyes fiúk! Most pedig elmegyünk szépen a fõnökhöz - ösztönzésképp hátba böktem õket a pisztoly csövével, hogy biztosan tudják: kész vagyok lõni.

Hátat fordítottak és elindultak abba az irányba, ahonnan jöttek. Minden lépéssel közelebb kerültünk a tûzhöz, de ez cseppet sem érdekelt. Bármit képes lettem volna megtenni a bosszúért.

- Ugye nem fogod megölni õket? - kérdezte suttogva Newt.

- Ha jól viselkednek, nem.

Jó volt érezni, hogy végre az én kezemben van a hatalom. Én mondom meg, mi legyen és ki, mit csináljon. Végre egy helyzet, amibõl csak gyõztesen jöhetek ki.

Hosszú folyosókon keresztül vezettek minket, míg végül elértünk egy liftet, ami még biztonságban volt a tûztõl. Bent feszült csend állt be, amitõl a hideg futkosott a hátamon. A két férfi egymásra nézett, és beigazolódott, amitõl tartottam. Készültek valamire.

- Hé! Csak semmi trükk. Egy hirtelen mozdulat és azonnal lövök.

- Ha van nálatok bármilyen fegyver, azt most adjátok át! Másodszorra már nem fogom ilyen szépen kérni.

Tetszett, ahogy Newt is beszállt a játékba. Ellentmondást nem tûrõ hangon beszélt velük, amitõl többször nem sandítottak olyan gyanúsan egymásra. Úgy néztek ki, mint akiknek az utolsó csepp tekintélyüket is aláásták.

Az egyik a zsebébe nyúlt, amitõl reflexszerûen mozdult is a fegyver felé. Egy injekcióstût vett ki, amit aztán átnyújtott Newtnak és visszaemelte a kezét a magasba.

- Mi van ebben?

- Méreg. Pont az ilyen helyzetekre tartogattam.

Erre a másik is elõhúzott egy ugyanolyan tût, amit esetlenül lóbálva próbált belénk döfni. Elvesztettem a türelmem és egy váratlan pillanatban elsütöttem a fegyvert. A lövedék hangosan csörömpölve ért földet a hirtelen beállt csöndben.

- A következõ a mellkasodba megy.

Ezek után már tényleg nem próbálkoztak semmivel. Mindketten lesütött szemmel bámulták a padlót, meg sem moccantak. Már attól kezdtem félni, hogy ez a kettõ nyomorult véletlenül magának adta be a mérget.

A lift felért a megfelelõ szintre, ahol minden bizonnyal a fejes tartózkodott. Hacsak nem vertek át minket, de ha így van, nem élik meg a holnapot.

- Mozgás - bökdöstem õket, miután a lift ajtaja kinyílt.

A folyosó mindkét oldaláról ajtók nyíltak, némelyik nem is volt becsukva. Megálltak egy iroda elõtt, ami egy bizonyos Dr. Gregory Fischeré volt. Aztán így szólt az egyik:

- Meg fogjátok bánni.

- Te is, ha nem kussolsz - lenyûgözött a keménysége. Hideg volt és parancsoló. Szerencsére én Newt gyengéd oldalát ismertem meg elõbb.

Tombolt bennem a vágy, hogy végre véget vessek az õrületnek, ezért nem halaszthattam el a lehetõséget a hatásos belépõre. Felemeltem a lábam és egy határozott mozdulattal berúgtam az ajtót. A zár a falhoz repült, az asztalán pakolászó férfi pedig felkapta a fejét.

- Remélem, még nem készült hazamenni.

Szárnyalok, mint magasban a sas.