Feladni nehezebb

Jelek

Csak ültem némán magam elé révedve, körülöttem néhány szimpatikus sráccal. Mit kéne tennem? Menjek velük? Vagy álljak ellen? De hiszen csak segíteni akarnak! Én pedig anyámon szeretnék segíteni. Végtére is tudom, mit kell tennem...

- Rendben van. Elmegyek veletek - túl sok volt a felcsillanó szempár, ezért gyorsan tisztáztam a dolgot: - de nem azért, hogy magamon segítsek.

- Az elejétől fogva tudtam, hogy belül egy szerény lány lakozik - megint megváltozott valami Newt tekintetében, de most másképp. Fényesebb lett. Izgatottabb. Mintha várna valamire, amiről tudta, hogy eljön. Egyszer.

- De most már hagyjuk. Túl sok volt belőlem. Meséljetek ti valamit! Mióta vagytok a VESZETT ellen?

- Mielőtt egyáltalán bedugtak az Útvesztőbe. Azóta is minden mozdulatunkkal ellenük dolgozunk. És most is azért jöttünk, hogy felszabadítsuk a városotokat - úgy tűnt, Thomas-nak mély érzelmei vannak ezzel kapcsolatban.

- Ráférne már ezekre a szegény emberekre. El vagyunk nyomva. Oké, persze ez engem nem izgat annyira, mivel nekem semmilyen rendszer nem tetszik, ezért mindig minden ellen fellázadok.

- Biztos csak azért érzed így, mert egy szörnyű diktatúrában nőttél fel. Hidd el, ha velünk jössz, minden jobb lesz - próbált Gally meggyőzni, én azonban már készen álltam a válasszal:

- És akkor hagyjak itt mindent? Szeretnék anyámmal maradni.

- Azért csak fontold meg. És amúgyis, vihetjük őt magunkkal - Minho rám kacsintott, de én még mindig kételkedtem ebben az opcióban.

Ezért továbbra is csak ültem és néztem ki a fejemből. Gondolkodtam. Vizsgáltam a lehetséges következményeket. A lehetőségeket. A veszteségeket. De mégis mit veszíthetek? Semmim sincs. Az életemről is lemondhatok. Végülis azt hiszem, nincs miről gondolkodni. Bele kell mennem, most már végleg. Muszáj.

- Jó, jó, legyen. Itthagyok mindent és veletek tartok.

A fiúk reakciója egészen különleges volt: örültek annak, hogy velük megyek. Arról fogalmam sem volt, miért, de a lényeg, hogy meglepett. Eddig mindenki csak kiutált.

- Akkor elviszünk majd a bázisunkra, ahol bemutatunk téged a többieknek. Biztosan bírni fognak! - Newt mosolya szebb fényt hozott a pillanatra. Számomra ismeretlen érzés támadott le, ami a hasamban pici csomóként jelent meg. Oké, tényleg kezdek megbuggyanni...

- Nem tudom, mit mondjak. Először is köszönöm a lehetőséget, másodszor pedig még mindig nem hiszem el. Ez életem eddigi legnagyobb eseménye. És a legjobb az egészben, hogy nincs veszítenivalóm - beszédem első felében megértően bólogattak, az utolsó mondatnál azonban egyszerre változott meg mindnek a tekintete. Elsötétült, és ellenkezést tükrözött.

- Muszáj lesz leszoktatnunk erről - szólt barátaira nézve Minho.

- Igen, szerintem is - helyeselt Gally.

- Mi? Miről? - próbáltam közbeszólni, de mintha meg sem hallottak volna.

- Ez így nem helyes - kapcsolódott be Thomas is.

- Egyetértek - a megbeszélést Newt zárta le, mire mindannyian felém fordultak, én azonban még mindig értetlenül bámultam rájuk.

- Miről akartok ti engem leszoktatni?

- A halálvágyadról - Minho nemes egyszerűséggel ejtette ki a szavakat, engem mégis kardcsapásként ért. Kimondva szörnyen hangzik, hát, ha még valaki más szájából hallom.

- Most komolyan azt várjátok el, hogy egy csapat idegennek kezdjek panaszkodni arról, mennyire szar az életem, és, hogy ez miatt mennyire utálom magam? Erről még a legjobb barátnőmnek sem szoktam beszélni.

Erre csak mind rám kacsintottak, amiből lejött, hogy itt bizony újra nekem kell mesélnem magamról. Mióta vagyok én ennyire fontos?

- Nem tudom, mennyire fogjátok érteni, amit most elmondok, de igyekszem minél egyszerűbben fogalmazni.

- Mondd csak nyugodtan. Meghallgatunk - Thomas lágyan fogta meg a kezemet, hüvelykujjával végigsimítva rajta. Ettől némileg felbátorodtam, így könnyebben kezdtem bele a mondandómba.

- Amióta... Amióta apa már nem él, nem vagyok önmagam - könnyeim fájó emlékként készültek kitörni, és akkor már úgy gondoltam, mindegy, ha sírok. Így hát kiengedtem. - Édesanyám is elkezdett elég erősen leépülni. Én meg egyedül maradtam vele. Nem vagyok orvos, fogalmam sincs mit kéne kezdenem vele. Mindenesetre próbálok neki segíteni és minél kevesebb anyagit fordítani magamra. Már szinte nem is beszél - folytattam; - Csak ül csendben, bámul ki az ablakon, vagy csak nézelődik a házban. Most meg? Ki tudja hol van és, hogy mit csinál! - könnyeim állandó folyása az arcomon egy percre sem állt meg. Nedves arccal, vörös szemekkel néztem rájuk, és a sztorinak még mindig nem volt vége. - Ennek tetejébe kiutál a társadalom, mert nem vagyok képes kiirtani egy gyilkos vírust. Persze, eddig senkinek nem mondtam, hogy ez zavarna, de belül végig széttépett és megbélyegzett. Nincs visszaút. Főleg, hogy tele vagyok olyan hegekkel, amiket a VESZETT adományozott nekem.

- Mikor bántottak?

- Mindig. Az iskolában, az utcán, a kisboltban... Ahol csak megtaláltak. Mindig küzdöttem ellenük, amivel csak annyit értem el, hogy még többször vertek meg és durvábban. De nem érdekelt. Sosem csíptem a rendszert.

- Értem - szólt tekintetét lesütve Newt, majd újra rám emelte gyönyörű szemeit - vannak már jelei annak, hogy... Beteg vagy?

- Néha felülkerekedik rajtam a Buggyant, de testileg még nem vettem észre semmit.

- A karodra figyelj különösen. Ott fog megjelenni először.

Tapasztalatból beszélt volna? Túl nagy volt a fájdalom a szemében ahhoz, hogy eldöntsem, vele történt, vagy valamelyik szerettével. Azt hiszem, illetlenség lett volna rákérdezni, így csak ennyit válaszoltam:

- Megjegyzem - önkéntelenül is lepillantottam a karomra. Nyilván a pólóm miatt nem láttam semmit, de kíváncsi voltam rá, hogy vajon most vannak-e már jelei.

- Bár, ha téged nem zavar, már most leellenőrizheted - felkaptam a tekintetem Newt újabb mondatára, amivel meglepett, és hirtelen minden erőm elszállt. Falfehér arccal bámultam rá, mintha arra kért volna meg, hogy ott előttük vágjam fel az ereimet. Nem mondom, megtettem volna, de azért egy ilyen tünet ki tudja hogyan néz ki, az elvérzéshez képest.

- Persze nem muszáj, ha nem szeretnéd előttünk! - kezdett azonnal mentegetőzni, amint meglátta kétségbeesett arcomat.

- Ja, nem arról van szó. Csak... Biztos látni akarjátok? Mármint, nem tudom, hogy néz ki... És... Gondolom, nem szívesen nézegetitek más kezét, hogy mennyire van... Rossz állapotban - nehezen találtam csak meg a megfelelő szavakat, amikkel kifejezhetném magam.

- Minket nem zavar - most komolyan. Thomas rohadt cuki velem.

- Hát jó - szóltam, majd komótosan nekiálltam feltűrni a pólóm ujját.

Az első pár centinél még nem látszott semmi. Már-már kezdtem megnyugodni, hogy talán megérem anyám kiszabadulását, amikor szörnyű dolgot láttam meg.

Sikítva tűrtem vissza a ruhám, az ijedtségtől vérbe fagyva. Szám elé kaptam a másik kezem, és összeszorított szemekkel próbáltam elfelejteni a látványt. Nem sokat láttam belőle, és nyilván még nem is volt úgymond kifejlődve. De amit láttam, azt láttam. A borzalom határára kergetett, és életemben először féltettem magamat...

Mióta is írom ezt a retkes fejezetet? :') igen, kb 2 hete. De tudjátok, hogy van ez. Az ihlet nem sürgeti magát.