Feladni nehezebb

Rebellista hajlamaim

- Neked nem az iskolában kéne lenned? - kérdezte az egyik gorilla.

- Semmi köze hozzá. Amúgy sem kezdődött még el - egyáltalán nem érdekelt, hogy tiszteletlen voltam.

- Immúnis vagy? - kérdezte szigorúan, de észrevettem a kettősséget a szemében. Tudtam, hogy ha azt mondom, igen, elenged.

- Igen - feleltem kurtán.

- Ha hazudni mersz...!

- Én nem hazudok - vontam vállat, tiszta flegmán.

- Mutasd a tarkód - időm sem volt gondolkodni, megragadta a vállamat, félretuszkolta a hajamat, hogy láthatóvá váljék számára a nyakamon virító, VESZETT által odabiggyesztett tetoválás. Elővett valamiféle árleolvasó gép-izét, ami az esetünkben a tetkómat olvasta, nem az árakat.

Csipogott párat, majd a csávó fejét csóválva állt elém.

- Mért próbálsz minket átverni?

- Én...

- Igen, te! De tudod mit? Nem is érdekel. Lódulj be a kocsiba - mutatott a VESZETT logóval ellátott furgon felé.

- Én ugyan nem - makacsul ráztam a fejem. Nem adom meg magam! Hirtelen moggondolásból kezdtem el rohanni. Mintha puskacsőből lőttek volna ki, úgy futottam. Azonban nem voltam elég gyors...

Az egyik nagytestű állat leterített hátulról. Csattanva váltam eggyé a talajjal. Az arcom felhorzsolódott és több helyen is szereztem sebet.

- Na, húzd meg magad és nyomás a kocsiba! - hangja ellentmondást nem tűrő volt. Én azonban továbbra is ellenkeztem.

- Nem.

- Most lett elegem - szólt a másik, mire megragadott, felrángatott és durván lökdösve irányított a furgon felé.

Gyenge próbálkozásaim eltörpültek az izmos férfi taszigálása mellett. Végül nem volt más választásom, mint, hogy feladjam a küzdelmet.

Hatalmasat lökve rajtam végre a furgon hátuljában tudott engem. Én fenekemet dörzsölgetve ültem fel. Odakaptam a fejem, amikor rám csapták az ajtót, majd a kis ablakon keresztül csak ennyit mondtak:

- Máskor majd jobban meggondolod, hogy kivel húzol ujjat.

Beültek előre és nagyot rántva a kocsin indultak el. Persze azért, hogy hasra essek és jót nevessenek rajtam.

Szégyenemet ki akartam váltani egy szaftos, pimasz beszólással. Azonban nem jött semmi frappáns. Az agyam is jókor döglik be.

Így csak ültem némán, keresztbe tett karokkal. Utáltam mindegyiket egytől egyig. Ezek is: jóízűen beszélgetnek és nevetgélnek. Én meg? Örülök, ha egy boltba be tudok menni anélkül, hogy ne ítélnének el. Csak mert beteg vagyok.

Tényleg. Miért csinálom ezt? Miért nem ölöm meg magam egyszerűen? Lehet azt kéne... Anyám is biztos halott már.

Valami azonban mégsem hagyta, hogy megtegyem. A remény volna az? Vagy szimplán a lázadás, hogy megmutassam, több ideig maradok életben, mint azt elvárnák...?

Valószínűleg az. Igyekszem minél tovább életben tartani magam, a vírus ellenére is. Meg talán annak ellenére is, hogy anyu már nem él...

- Jól ülsz ott? - nézett hátra az anyósülésen terpeszkedő katona.

- Soha jobban - érkezett tőlem a kihívó tekintettel kísért válasz.

- Akkor jó. Pihend ki magad! Nehéz vallatás vár rád.