Feladni nehezebb

Ez nem én vagyok

Az emeletes ház alagsorában tombolt a sötétség, amit egy halk kattanás oszlatott el. Thomas felnyomta a villanyt, és egy zsúfolt kis előtér tárult elém. Mindent beborított a piszok, és a tárgyak a lehető legnagyobb rendetlenségben álltak egymás tetején.

- A mi részlegünk, ígérem, szebb - mondta Gally, rám se nézve, rögtön a rozoga lift felé indulva.

Erre én csak halkan felnevettem, de nem mentem utána. Ennyi nem volt elég ahhoz, hogy meggyőzzenek.

Newt ezt észre is vette, ezért egyből eloszlatta a kétségeimet:

- Igaza van - kacsintása egy lépéssel előrébb vitt megnyugvásomhoz. Valamilyen oknál fogva, ha ő szólalt meg, másképp hatottak a szavak.

Kívülről nézve a lift túl kicsinek tűnt, ám amikor már mindannyian benn álltunk, nem kételkedtem a méreteiben. Kényelmesen elfértünk, a látszat ellenére is.

- Akik fent vannak, mint kedves emberek. Nem fognak bántani, sőt! Segítenek majd abban, hogy megvédjünk - fordult felém Thomas, kedves mosollyal az arcán. Próbáltam én is viszonozni a gesztust, több-kevesebb sikerrel.

- Ők a barátaitok?

- Igen. És mindenki segített abban, hogy eljussunk oda, ahol most vagyunk. Jól ki fogsz jönni velük - ezúttal Gally válaszolt, utolsó mondatánál félmosolyra húzva száját. Tényleg rohadt cukik amúgy.

Liftbeli utunk közben egyre csak gondolkodtam. Legbelül mindig is tudtam, hogy félénk lány vagyok, ám ez most egyre inkább kezdett megmutatkozni. Ráadásul ott volt a karom is. Hirtelen elkapott a kíváncsiság, hogy talán meg kéne nézni alaposabban, de azt hiszem nem lettem volna képes rá. Az is elkapott, hogy most emberek közt lenni a legrosszabb, hiszen másra sem vágyom, minthogy kisírhassam a lelkemet. Felborult az életem, és nem a retek vírus miatt. Hanem a  VESZETT miatt. Ez az egész szituáció helyett szívesebben lettem volna más helyzetben. Tök mindegy, milyenben. Csak ne ebben. 

Gondolataimból egy kis éles sípolás zökkentett ki, azt jelezve, hogy megérkeztünk a megfelelő emeletre. Egy elhaló hangtól kísérve kinyílt az ajtó, amin legelőször Gally lépett ki, utána Minho, majd pedig Thomas. Newt bátorítón rám mosolygott, mire megindultam én is. Úgy éreztem, az élet most visszafizeti a hiányosságait kedvesség terén. 

A liftből kiszállva egy rohadt hosszú folyosót pillantottam meg, ám a srácok a szemközti ajtóhoz mentek, így nem volt lehetőségem, hogy alaposabban körülnézzek. Thomas kinyitotta a kulcsával azt a bizonyos ajtót, amin belépve mást sem láttam, csak egy másik ajtót. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy ez csapda lehet, és most megölnek, de ez a fura gondolat el is illant, amint a másik bejárat is kitárult. Bal oldalt további ajtókat láttam, és szemben is egyet, jobbra pedig gyönyörű kilátás nyílt a városra. Ez egy hatalmas terasznak volt mondható, ugyanis ablaküvege nem volt. 

A fiúk egyenest a szemben lévő ajtóhoz indultak, ami valószínűleg valamiféle gyülekező termük lehetett. Amikor azonban ide is beléptünk, hatalmas meglepetésemre egy konyhát pillantottam meg, közepén egy asztallal, ami körül székek helyezkedtek el. A bal oldalalom egy kanapé állt a székek mögött, és egy nálunk idősebb férfi terült el benne. A jobb oldalon konyhai szekrények, egy mosogató és egy hűtőszekrény foglalt helyet. Megjelenésünkre mindenki felénk fordult, mire én lesütöttem a szemem. Igaz, nem engem láttak meg először, azért az elkerülhetetlen volt, hogy észrevegyenek.

- Szóval a mai nap is sikeresen zárult - szólt egy szintén idősebb férfi, akinek vállig érő, szőkés haja volt.

A konyhában rajtuk kívül már csak korombeli lányok és fiúk ültek. Pontosabban három lány és két fiú.

- Igen. Hála az égnek megint sikerült megtartanunk az álcánkat - válaszolt Minho.

- De úgy látom, bővült a csapat - szólt a kanapés csávó.

Erre a mondatra felkaptam a fejem és idegesen néztem körbe. Ekkor egy rövid, sötétbarna hajú lány lépett oda hozzám, a vállamra tette kezét és így szólt:

- Üdv a bandában! - tekintetéből sugárzott a határozottság és a bátorság. 

Én a megszeppentségtől csak egy halk "köszönöm"-öt suttogtam el, ezzel is meglepve magam. Most komolyan... mi van velem? Hova lett a régi harcias, mindenkinek-visszaszólok-Lena? Máris ennyire hatalmába kerített  volna a betegség...?

- Szerintem Lena elég fáradtnak tűnik. Egyen valamit, aztán pihenjen le - ezt már egy gyönyörű szőke hajú lány mondta, mire ő is felállt és elvezetett egy székhez. Amíg leültem, azon gondolkodtam, vajon ha tudja a nevemet, mi mást tud még rólam, és vajon a többiek is ilyen műveltek az életrajzomból?

Az egyik srác is felállt, kinyitotta a hűtőt, elővett néhány szalámifélét, meg paprikát, aztán megfogott egy kenyeret és egy tányért. Ezeket mind elém tette és mosolyogva megszólalt:

- Jó étvágyat!

- Öhm... Köszönöm - feleltem még zavartabban.

Többen is felálltak, hogy helyet adjanak Minhóéknak is. Közvetlenül mellém Newt ült le, aminek különösen örültem, mivel valamilyen oknál fogva közel éreztem őt magamhoz. 

Hiába volt előttem azonban a fél étkészlet, én csak ültem fölötte, és nem ettem semmit. Bár egy picit éhes voltam, elég nagy bunkóság lett volna, ha rögtön nekiesek. Ráadásul be sem mutatkoztam. Ezzel viszont Thomas megelőzött:

- Itt mindenki ismer már téged, ezért megkímélünk a bemutatkozástól - aha. Szóval ismernek. - De úgy gondolom, neked is ideje lenne megtudnod, mi kik vagyunk. Ők itt Sonya, Harriet, Brenda, Aris, Serpenyő, Jorge és Vince - úgy gondoltam, aznapra elég volt már az új nevek megjegyzéséből, ezért maximum két ember maradt meg. Sajnos minden továbbira képtelennek tartottam magam. 

Hihetetlen, hogy mindez velem történik. Mért ad az élet még egy esélyt? Ha már elvette tőlem a szüleimet, és lassan az én életemet is, akkor ez most mi? Talán meggondolta magát a sors és most a kezembe ad egy olyan lehetőséget, amivel megváltoztathatom az életemet? De mégis miért? Hát nem volt elég akció eddig? Nem volt elég az eddigi dráma, a fájdalom? Ez is kell bele? Belefáradtam a világ játékaiba. Abba, hogy kihasznál és aztán eldob, mint egy koszos rongyot. Mért akarná velem bárki is elhitetni, hogy majd mostantól törődnek velem? Sajnos az a baj, hogy ismerem már ezeket a fortélyokat. Elhiszem, hogy most minden jó, aztán jön egy "váratlan" fordulat és mindennek vége. Minden rohadt kifogástalan pillanatnak annyi. És a végén már csak annyit veszek észre, hogy kileheltem a lelkemet, de senki nem maradt már velem. Ülhetek egyedül, azon gondolkodva, vajon mit rontottam el. Mit tehettem volna másképp. Mit csinálhattam volna jobban.

Miközben én az élet szenvedéseiről gondolkodtam, Harriet (azt hiszem) megszólított:

- Oké, most már tényleg fáradt lehetsz. Látom rajtad - mondta, miután én értetlen képet vágtam. -  De egyvalamit még meg kell tudnod. Mert gondolom, érdekel, honnan tudunk rólad ennyit. 

Mért olyan ismerős ez?