Feladni nehezebb

Beteljesült sors

Gyönyörû volt a város. Ahogy az utolsó napsugarak megcsillogtatták a hatalmas épületek ablakait, még egyszer, utoljára fénybe vonták õket. A Nap utolsó erejével narancssárgára festette az eget, hogy megmutassa: még mindig õ az ég ura. Miután lebukott, hátrahagyott pár fénysugarat, aztán eltûnt. Csak a sötétség maradt utána. Lehûlt a levegõ, barátságtalan lett a város is. A sötét zugokban bûnözõk, gyilkosok bújtak meg, csak a megfelelõ pillanatra várva. Néha fájdalmas sikolyok jöttek fel a mélyrõl. Hát ennyire fontos a napfény.

Én is csak úgy ültem ott a város peremén. Lábaim tehetetlenül lógtak a semmibe. Egyre csak az elõttem elterülõ házakat, épületeket néztem. Égtek a lámpák, néhol megszólalt egy-egy hangosbemondó. Mintha csak egy normális este lenne. Pedig nem az.

Úrrá lett rajtam az üresség. Nem csak itt, bárhol máshol a világon, akárhová néztem, csak hazugságot és fájdalmat láttam. Az emberek már nem emberek többé.

A folyosón minden hálószobaajtó mellett egy kis lámpa helyezkedett el. Éjszakánként sárga fényt adtak ki, de csakis akkorát, hogy ne borítson el minket teljesen a sötétség. Ahogy ott ültem egyedül, gyatra fényükbõl valamennyi hozzám is eljutott. Feltûrtem a kabátom ujját, de most nem borzadtam el. Csupán megremegett a szívem. Furcsa, hideg érzés fogott el, valahol a mellkasom környékén. Mintha megannyi jégszilánk szaggatná darabokra a bensõmet. Nem volt kellemes érzés.

Léptek zaját hallottam magam mögül, mire gyorsan elrejtettem a karom. Jól elüldögéltem volna még ott egyedül, de nem akartam vitatkozni. Igazából beszélgetni sem. Az álom valahogy elvette a kedvem mindentõl.

- Látom nem félsz a magasban.

- Ezt jól látod - feleltem neki, kezemmel a terasz szélén támaszkodva és elõre-hátra dülöngélve.

Mást nem is mondott, csak leült mellém. Csendben néztünk magunk elé. Az ilyen pillanatokban nem kellenek a szavak. Pont az benne a lényeg, hogy hangok nélkül értsük meg egymást.

- Ugye nem zavarlak? - szólalt meg újra.

- Emiatt ne aggódj.

Nem túl udvarias ennyire szûkszavúan válaszolni, ha kérdeznek. De nem tudtam, nem voltam képes felelni. Mintha hirtelen azt sem tudnám, mik lennének a helyes kifejezések. Pedig szerettem volna beszélgetni vele. Õ volt az egyetlen, akivel tényleg szívesen megtettem volna.

- Szeretnéd megtudni a történetemet?

- Igazából nagyon is érdekel, Newt. Szóval vágj bele.

- Én vagyok az a valaki, akit Thomas megmentett.

Szóval Newt volt az, akirõl Thomas végig beszélt. A nevét soha nem mondta ki, csak, hogy õt is sikerült megmentenie. Ez azt jelenti, hogy...

- Rajtam is úrrá lett a fertõzés. Ha nincs ez a lüke Thomas... most nem ülnék itt melletted. Visszahozott az életbe.

- Hogyan sikerült neki? - kérdeztem könnyes szemmel és elcsukló hanggal.

- Valahogy... nem is emlékszem, hogyan került hozzá..., de a vérébõl kivont ellenszer, amivel Brenda is meggyógyult, hirtelen a kezében volt és beadta. Onnantól kezdve kitisztult minden és újra én irányítottam. Pedig reménytelen volt az egész. Mindannyian láttuk, hogy ennek csak egyféle vége lehet... mégsem így lett.

- Örülök, hogy végül jól alakultak a dolgok - egy mosolyféle terült szét könnyáztatta arcomon.

- Azért mondom el ezt, hogy tudd, nincs minden veszve. Hinned kell.

- De nekem már... nincs okom hinni.

- Én is ezt hittem - mondta lábát lóbálva, a távolt kémlelve. - De késõbb rájöttem, hogy mégis van.

Tekintetét az enyémbe fúrta, és hosszú pillanatokig nem tudta elengedni. Ahogyan én sem. Furcsa volt az egész, hiszen nem tudtam, mit tegyek. Végül csak elmerültem a szemeiben és megláttam a benne tomboló tüzet. Élettel teli, melengetõ tûz. Szinte éreztem, ahogy a parázsló szenvedély bennem is feltámad. Nem tudom, miért, de hittem neki. Elhittem, hogy van remény és, hogy az anyámat is visszakaphatom. A megmentése nem feltétlenül jár együtt a halálommal. Ha lehet... miért ne maradhatnánk életben mindketten?

- Srácok... lassan készülõdni kéne.

Egyszerre kaptuk a fejünket Thomas felé. Elvörösödve piszkáltam a hajam, és most kivételesen Newt sem volt olyan higgadt, mint általában.

- Öhm... igen, megyünk is - bólintva helyeseltem és felálltam a terasz szélérõl.

Elköszöntem a fiúktól és bementem a szobámba, hogy még egyszer utoljára felfrissítsem magam a nagy akció elõtt. A csapból mintha tisztább víz folyt volna, mint azelõtt. Lehûtötte a bensõmet, ahogy végigszaladt bennem. Az arcomról lecsöpögõ vízcseppek is erõt adtak. Belenéztem a tükörbe. És újra megláttam a régi energiát, azt, ami erõssé tett. A parázsból immár tûz vált, ami képes volt leigázni minden károsat, a jót pedig táplálta. Erõ áramlott végig a testemen, mintha bármikor képes lennék harcba állni. És így is volt. Készen álltam visszavenni azt, ami az enyém. Az anyámat és a szabadságomat. Más nem kell.

Még egyszer megnéztem, hogy a hátizsákomban benne van-e minden, amire szükség lehet. Fegyver, kötszer, fertõtlenítõ, papírtörlõ és a sárga borostyánköves nyaklánc. Magamhoz szorítottam az ékszert, és úgy tekintettem rá, mint a sikerünk kulcsára. Felvettem és elrejtettem a ruhám alá. Szusszantam egyet, aztán megfordultam és kiléptem az ajtón.

Csatlakoztam a többiekhez, akik már kinn álltak és további részleteket beszéltek át. A terv tényleges kivitelezése óta most elõször éreztem azt, hogy ez a tökéletes pillanat. Most kell cselekedni.

Ez most rövidebb lett, de azért remélem, megteszi.