Feladni nehezebb

Rémálmok

Csend. Hideg. Reszketek. Fáj a fejem. Félek. Megkeresem a legközelebbi falat. Egy rács. Dermesztő vas. Fájdalom. Egyre jobban fáj. Feszíti a koponyámat. Felrobbanok. Csapkodom a rácsot. Kiáltani próbálok, de nem jön hang. Megfogom a torkom, de... nincs ott. Karom sincs. Nincs testem. Anyát akarom. Meglátom a földön; holtan. Nem bírom tovább. Csak haljak már meg...

Szinte ugorva ültem fel az ágyamban. Gyorsan a torkom után kaptam, ami a helyén volt. Tehát csak egy álom. Próbáltam lenyugtatni magam, de nem sikerült.

Álmosan felálltam, és a konyhába csoszogtam. Gyors csináltam egy kakaót, majd úgy döntöttem, hogy a teraszon van kedvem azt meginni. Akkor már végleg szartam bele a szabályokba és a büntetésbe. Vigyenek el! És ha kérhetem, öljenek is meg, ha nem túl nagy kérés.

Bánatosan kilépdeltem az ajtón, majd helyet foglaltam a hideg padlón. Csendben szürcsölgettem a kakaómat, miközben hallgattam az éjszaka neszeit. Természetesen az Immúnisok addig maradtak kint, ameddig úri kedvük diktálta. Csak a magamfajtáknak kellett minden rohadt hülyeségre odafigyelniük.

És ha addig nem idegesítettem volna fel magam eléggé, még éppen arra jött egy csapat jókedvű fiatal. Korombeliek lehettek. De egészségesek.

Szerencsétlenségemre - vagy az övékére - észrevettek.

- Neked bent lenne a helyed! - kiáltott rám az egyik srác.

- Ne mondd meg, mit csináljak! - ordítottam vissza.

- Ooooo, fogd vissza magad! - szólalt meg egy másik.

Majd visszafogom magam, ha ahhoz lesz kedvem, gondoltam, majd felálltam ültömből, lassan odasétáltam a kapuhoz és kiléptem rajta. Eléjük álltam. Tekintetem gyűlöletet árasztott.

- Szálljatok le rólam - sziszegtem fogaim között. Valami elhatalmasodott rajtam. Kezdte ávenni az irányítást. Ez nem én voltam.

- Ne keménykedj! Neked a Buggyant Telepen lenne a helyed! (Igen. Nálunk már nem is Buggyant Palota, hanem telep. Rohadt jó.)

- KUSSOLSZ! - üvöltöttem.

- Hogy merészelsz velünk kiabálni? Hogy merészelsz egyáltalán ránk nézni? Nincs jogod semmihez, Buggyant! - mondta összeszorított szemekkel az első srác.

Ez volt az a pillanat, amikor az a vékony szál is elszakadt, ami addig visszatartott.

Nekik iramodtam, iszonyatos erővel. Püföltem, akit értem. Célba is találtam legtöbbször, de a nem túl fair küzdelemben általában én kaptam a pofonokat. Aztán valaki a földre lökött.

Nagyot puffanva értem földet, amitől azonnal visszatért a saját énem. Mit tettem!?

- Nem maradsz büntetlenül! - kiáltott rám egy látszólag megsebesült srác, de azt akkor már nem tudtam, hogy melyik.

Aztán elmentek. Én meg ott maradtam, könnyeket csurgatva a betonra. Annyira hülye voltam! Nekitámadni embereknek nem emberi dolog.

Elkezdődött. És már semmi nem fordíthatta vissza.

Lassan felálltam a járdáról. Még mindig csoszogva, arcomat törölgetve - ami könnyes és véres is volt egyszerre - indultam be a házba. Felvettem a kakaós bögrémet, beléptem az ajtón, majd bezártam azt.

Nekidőltem a falnak. Az mentén lecsúsztam a földre. Sírtam. Egyre keservesebben. És hangosabban. Fájt a létezés. Az üresség. A félelem.

Nem tudtam eldönteni, hogy mitől félek. Attól, hogy esetleg nem tudom majd megmenti anyát? Vagy, hogy fogvatartanak és megkínoznak? Vagy a haláltól? Mért féltem magamat...?

Akkor csakis egy dologban voltam biztos: hogy ennyire elveszettnek még sosem éreztem magam. Persze, sokat voltam már egyedül, de ennyire még soha.

Aludni akartam, de féltem az álomtól. A jövőtől. A veszteségtől. A ki nem mondott szavaktól. Az elpazarolt időtől. A kifejezetlen szeretettől. Attól, hogy talán soha többé nem szerethetek senkit.

Végül erőt vettem magamon és felálltam. Betattyogtam a szobába és visszabújtam a megváltást jelentő ágyba. Kis ideig néztem a plafont. Igaz, nem láttam belőle sokat a sötétség miatt, de azért csak bámultam kitartóan.

Mi lesz velem ezután? Túl gyorsan nőttem fel. Nem voltam felkészülve erre. Bántott a gondolat, hogy innentől talán senkire sem számíthatok. Kire is tudnék? Hisz nincsen családom. Most már.

De mért olyan nehéz így élni? Mért olyan nehéz egyedül lenni...?

Megint elaludtam. A mindent megváltoztató álom rémisztő karmokkal csapott le újra. Ezúttal a gyerekkoromról álmodtam. Boldog kiskölyökként játszottam apámmal. Aztán a háta mögül egy fekete folt kezdett látszani, ami később csak egyre nagyobb lett. Sikítva kaptam a kezem az arcom elé, apám viszont nem úszta meg: beszippantotta a folt. Sírva rohantam anyához, aki a konyhában volt; holtan. A gyerek hirtelen felnőtté változott, keserű felnőtté, aki az immár romba dőlt házban állt egyes egyedül. Amíg össze nem omlott ő is.

Az álom egy egyre növekvő sötétséggel ért véget, aztán már nem történt semmi. Érdekes módon erre nem keltem fel, de tudtam, hogy sosem fogom elfelejteni.

Végül az ébresztőm keltett fel. Szitkozódva nyomtam ki, majd szememet dörzsölgetve visszadőltem. Elgondolkodtam az álmon. Ha az apukámról szóló rész igaz volt, akkor lehetséges, hogy anya halála is bekövetkezik?

Na, itt állítottam le magam. Nem. Az. Nem. Történhet. Meg. Muszáj lépnem.

Kikeltem az ágyból, hogy egy újabb szar nap vehesse kezdetét. Akkor már többé kevésbé eldöntöttem, hogy onnantól nem szándékozom iskolába járni, de azt az utolsó napot még átvészelem valahogy. Elköszönök a maroknyi barátomtól.

Viszonylag gyorsan elkészültem, hamarabb, mint ahogy szoktam. Nemegyszer előfordult már, hogy késtem az első óráról, mert eltököltem reggel. Meg későbbi óráról is lógtam már. Szimplán nem volt kedvem:/ . Meg amúgyis. Nekem már mindegy, nem?

Kényelmesen felhúztam a cipőm (PS: aki látta már a The Death of a Superhero c. filmet, annak mondom, hogy olyan, mint amilyen Don-nak van alias Starka [nem tudom ki hívja még sztárkának ezt a cipőt 😅] alias Converse cipő). Kitoltam a bicajom, bezártam a házat és útnak indultam. Szép komótosan tekertem a retek suli felé, hogy újabb okokat adjak az utálatomra Miss Diktatúra számára.

Az a nő is kikészített, komolyan mondom. Semmi nem volt jó neki és ezt számtalanszor szóvá is tettem. Az oké, hogy engem nem bír, mivel mindig próbálok keresztbe tenni neki, de a többi rendes nem egészségessel mért genyózik?

Mélázva néztem az utcákat. Lassítva hajtottam át a síneken. Pár tekeréssel később aztán megállítottak a VESZETT katonái...

Remélem nem húzom nagyon az agyatokat ezzel😅bocsi srácok. I hope you enjoyed it!🤗❤️