Egy életre szóló szerelem

2019. Január 1.

 Nora: Még jobban ledöbbentem. Hirtelen fel sem fogtam, hogy mi történik. Olyan hirtelen és olyan...
Thomas: Jaj ne már!
Nora: Elnézést, de én...
Thomas: De ne már! Inkább menj és írd meg az új alkonyat könyvet! Nehogy már az egész sztori innentől gliccs tenger legyen!
Nora: Hát sajnálom! Te kérted, hogy meséljek.
Sofia: Nekem tetszik! Na! Folytasd!
Thomas: Na persze! Ki más, ha nem te kedvelnéd ezt?
Sofia: Befognád? Kérlek, folytasd!
Nora: Oké! Szóval megcsókolt és meglepődtem. Az érzés, amit akkor éreztem szinte leírhatatlan volt. Melegséget éreztem. Olyan volt, mintha minden, ami körülöttünk volt megszűnt volna. Mintha repültünk volna. Gyönyörű érzés volt. Nem akartam, hogy véget érjen. De véget ért. Elhúzta tőlem a fejét és kinyitotta a szemét. Látta, hogy meglepett a dolog.
- Mi az? – kérdezte kissé rémülten. Tudtuk mind a ketten, hogy az volt az első csókunk. – Talán te nem szoktál néha így gondolni rám?
- Én? – kérdeztem meglepődve. – Nem! – feleltem felhúzott szemöldökkel, mire ő lehajtotta a fejét nagy szomorúan. Aztán egy kicsit vártam, majd ezt mondtam: - Állandóan! – és ezzel én is megcsókoltam. A kezemet az arcára tettem és ezután ő átölelt. Kicsi idő után elvettem a fejemet majd mind a ketten egymás szemébe nézve elkezdtünk mosolyogni. Majd Dami ránézett a kezemre és megfogta azt. Majd rám nézett.
- Szóval, akkor te is érzel valamit? – kérdezte meg tőlem a legegyértelműbb kérdést.
- Persze, hogy érzek! – válaszoltam. – Szóval te adtad nekem a macit.
- Igen. – helyeselt mosolyogva. – És mi lett vele?
- Hogy, hogy mi? – lepődtem meg ezen a kérdésen. –El sem tudok aludni nélküle! – ezen ő egy kicsit nevetett.
- Szóval ez most azt jelenti, hogy mi most... - kezdte el a mondatot.
- Járunk! – fejeztem be helyette. Aztán rámutattam az ajtóra és folytattam - Nem megyünk le bulizni? Biztos várnak már ránk.
- De! – mondta kissé idegesen. Még nem tudta megemészteni azt, ami akkor történt. – Persze! Menjünk!
- Oké! – én is olyan ideges voltam. Akkor éreztem először, hogy milyen érzés a szerelem. És szerintem ő is. Amikor véget ért a buli azonnal lefeküdtünk aludni, mert megígértük, hogy mire Bruce-ék hazajönnek mindenki hazament és mi már alszunk. Ezt épphogy meg tudtuk fogadni. Aznap még inkább kellett a maci az elalváshoz, mivel akkor jöttem rá igazán, hogy az több volt egy macinál. Az a szerelmünk jelképe volt! Amikor elaludtam egy gyönyörű szép álomban találtam magamat. Minden olyan szép volt. Egy réten voltam. Egy virágos réten a tiszta kék ég alatt. Csak én voltam ott. És aztán ott termett Dami. Amint megláttam odarohantam hozzá és megöleltem. Aztán a szemembe nézett és a kezét végig simította az arcomon. Rám mosolygott, majd én is rá. Az államat kicsit megemelte, majd közelebb hajolt. Megcsókolt. Újra éreztem azt a kellemes melegséget. Ezzel a csókkal ért véget az álmom. Rövid volt. Túl korán ért véget. Amikor felkeltem megijedtem. Magamhoz fogtam a macit és elkezdtem sírni. Nem akartam, hogy ez az egész, ami köztem és Dami közt van korán véget érjen. De aztán belegondoltam. Úgy éreztem, hogy az az álom nem jósálom volt. Tehát nem mondta meg, mi lesz velünk. Csak összegezte a tegnap... pontosabban a kora hajnalt. Erőt vettem magamon és lementem reggelizni. Lent már ott várt mindenki. Amikor lementem a lépcsőn Dami megfordult a székén és rám mosolygott. Én is mosolyogtam. Leültem aztán Alfred tálalta is a reggelit. Még mielőtt elkezdtünk volna enni még egyszer egymásra néztünk. Ezt Dick is észrevette, aki már akkor elkezdett enni. Amikor meglátta, hogy nézünk egymásra a kaja, ami a szájában volt azonnal visszaesett a tányérjára.
- De hát Dick úrfi! – szólt Dickre Alfred.
- Ezt nem hiszem el! – vigyorgott.
- Mit? – kérdeztük egyszerre Damivel. Ez után elkezdett nevetgélni, mint egy kislány.
- Tényleg Dick! – kezdett érdeklődi Bruce is. – Mi az, amin ilyen jót nevetsz?
- Hát nem látod? – kérdezte vigyorogva Dick. – Ezek ketten összejöttek! – ezt a mondatot egy nagyobb csönd követte. Majd végül Dami szólalt meg:
- Köszi, Dick! – mondta szarkasztikusan. – Ezt mi szerettük volna elmondani. Közösen. – vitte fel a hangsúlyt.
- Ez tényleg így van? – kérdezte mosolyogva Bruce. Mi egymásra néztünk és egyszerre mondtuk az egyértelmű válaszunkat:
- Igen!
- Gratulálok! – mondta boldogan. – Sok boldogságot nektek!
- Köszönjük! – köszöntem meg boldogan. Azzal ránéztem Damire és elmosolyodtam. Ő megfogta a kezemet és tovább nézett a szemembe. Akkor már tudtam, hogy nem fogja semmi megakadályozni a boldogságunkat.