Egy új kor

17. Új barátság

Hirtelen felriadok. Felülök. Fel is akarnék állni, de valami visszafog.
- Lay, itt vagyunk, nincs semmi baj! - Hallok meg egy ismerős hangot. Eric az. Most döbbenek rá, hol is vagyok. Ahol még annó a tűz és föld idomítást gyakoroltam. Mellettem Eric ül. Velünk szemben, a hajdani tábortűz parázsló helye elött, Richard és Christopher, akik most csodálkozva néznek rám.
- Layra, nyugalom! - Mondta kellemes hangon Eric. Kezeimet fájdalmasan rányomom halántékomra.
- Mi...mi...hol... - Dadogtam értetlenül.
- Mindent elmagyarázzuk, csak nyugodj meg! - Mondta Richard.
- Nem, nem nem nem... - Dünnyögtem, még mindig kezeimet a halántékomon tartva. - Aris! - Üvöltöm fel hirtelen, kezeimet gyorsan lekapva fejemről.
- Lay, ő...ő meghalt! - Dadogta szomorúan Eric, lágyan a vállamra tévé kezét. Hirtelen minden beugrott. A tűz, a férfi, a fekete füst, a Malkonok, Ramelon, Aris, minden eszembe jutott. Lesokkolva meredtem magam elé, bámúlva az ép hogy még pislákoló tüzet.
- Őszintén sajnálom! - Mondta Christopher. Könnybe lábadtak a szemeim, ahogy visszaidéztem a sok együtt töltött időt a bátyámmal. Fájt, nagyon fájt, hogy itt hagyott. Egy ideig mindenki csöndben volt. A feszültésg szinte tapintható volt. A fiúk láttak, hogy fáj nekem, és hogy nem tehetnek értem semmit, nagyon rosszul érezték magukat e-miatt.
- Rendben, mit csinálunk? - Kérdeztem, miközben kitöröltem a szememben gyülekező sós cseppeket, és visszaszívtam az orromból, mindjárt kicsurdoló váladékot.
- Fogalmam sincs! - Mondta Richard lehangolóan.
- Nekem sincs! - Mondta Christopher hasonló hangsúllyal.
- Nekem, talán van egy ötletem! - Jelentette ki Eric, bizonytalanul.
- Na? - Kérdeztem kíváncsian.
- A Tábor! - Mondta Eric, mire Christophernek és Richardnak felcsillantak a szemeik.
- Mi? Milyen Tábor? - Értetlenkedtem, miközben mindannyian feltápászkodtunk.
- A Tábor, egy láthatatlan védő fallal körbe vett hely, amin gonosz lélek nem hatolhat át. A tízezer éves háború alatt, ott bújtak meg, és gyülekeztek a varázslók! - Magyarázta Eric.
- Értem. És hol van ez a Tábor? - Kérdeztem.
- A Malkoni birodalomhoz közel! - Jelentette ki Christopher büszkén.
- Ott meghúzhatjuk magunkat egy időre, még kitatáljuk, hogy pontosan mit csináljunk! - Mondta Eric.
- Oké. Akkor indulás! - Jelentettem ki. Összeszedtük a cuccunk és elindultunk. A tegnapi naphoz képest, az erdő most nyugott volt. Kora reggel volt, így a reggel illatát és a kis harmatcseppeket is lehetett érezni. Ahogy, a fák sűrű lombjai közt, a lágy szellő átsuhant, kissé megmozgatva a leveleket, olyan nyugotsággal töltött el engem, és szerintem a fiúkat is. Richard és Christopher elöl sétáltak, furábbnál furább vicceket mesélve egymásnak, amit csak olyan fura szerzetek érthetnek meg, mint amilyenek ők maguk. Én és Eric zártuk a sort. Néhol beszéltünk pár mondatot, de úgy igazán sokat még sem. A fiúk azt állítják, hogy egy napi járásra van. Mivel a Tábor, nem pontosan a Malkoni birodalom mellet volt, ha nem alrébb. Végül is nem olyan rosz egy kis séta, a tegnapi nap után, felfirsített és kicsit segített kiszelősztetni a fejemet. Néha tartottunk egy kis szünetet, de aztán minden gond nélkül folytatuk utunkat.
- Remélem, találunk ott valami izgalmasat! - Jelentettem ki, mikor már egy jó ideje sétáltunk.
- Nyugi Hercegnő, biztos vagyok benne! - Szólt hátra nekem Christopher. Hercegnő? Na, ezt még meg kell szoknom! Richardék egy kicsit előre halladtak, azaz kicsit lemaradtunk.
- Fiúk, várjatok már! - Ordítottam utánunk, miközben Ericcel felvettünk egy gyorsabb tempót. Christopher, lomhán, unott fejel megállt és felénk fordúlt, Richard pedig haladt tovább.
- Komolyan, mint a reumás csigák! - Lökte oda nekünk Christopher, mikor már oda értünk. Mikor tovább indultunk, Richard már elöttünk járt.
- Ne! Állj meg! - Ordította oda neki Eric, de a Vörös nem hallgatott rá. Mikor még egy lépést lépet, hirtelen egy háló emelkedett föl a földről, Richardot is magával rántva az ég felé. Elkezdett ficánkolni, de nem volt semmi értelme és föld idomítással, innen szinte lehetetlen kijutni. Odafutottunk hozzá, és Eric neki is látott, hogy egy bicskával kivágja őt onnan. Hirtelen valami a hátunk mögül, kiugrott a bokorból, átkarolt, majd egy igen szép pengéjű kardott fogott a nyakamhoz. Karjából és ruházatából arra jutottam, hogy egy lány, egy olyan talán tízenöt tízenhat éves lány lehet.
- Meg ne próbáld Szép Fiú! - Mondta fogva tartóm, vékony lágy, ám határozott hangon, a barátját próbáló kiszabadító Ericnek, aki most felé fordúlt. - Semmi hirtelen mozdulat, vagy megölöm! - Fenyegetőzött.
- Jól van! Mit akarsz? - Kérdezte meg Christopher türelmetlenül.
- Pénzt, kaját, értéket! Mindent ami értékes és eladható! - Magyarázta a lány.
- Nincs semmink! Menekültek vagyunk! - Mondtam elnyűt hangon, mire jobban a nyakamhoz szorította fegyverét.
- Menekültek? Még is honnan? - Nevetett gúnyosan. - Ruházatotokból ítélve, Malkonok vagytok! - Állapította meg, majd egy kis szünet után, újra megszólalt. - Állj! Te...te...nem Malkoni vagy! Te Kritánból származol! Malkoni és Kritáni...EGYÜTT! Mi folyik itt? - Döbbent rá a lány, miközben elengedett és hátrálni kezdett. Én megfordúltam és most láttam még csak igazán, hogy mi is ő. Egy elf. Hosszú hegyes fülei, hol elött, hol megötte, lengett vöröses szőke haja, ami a vállánál kicsit tovább ért. Arcán, enyhe szeplők mutatkoztak és barna szemeiből, csak úgy sugárzott a határozottság. Kopott, koszos ruhája volt, de egyben még is harcra készített. Most csodálkozva állt elöttünk.
- Kritánt és Malkont megtámadták és felgyújtották! Rengetegen vesztek oda! - Magyaráztam szomorúan az Elfnek, miközben pár lépést léptem felé.
- De...de kik? - Kérdezte a lány zaklatottan.
- Nem tudjuk! - Mondta Christopher.
- Leengedne már innen valaki? - Kérdezte a csapdában függő Richard. Az Elf lány odasietett a csapdához - amit valószínűleg ő állított fel - és egy határozott mozdulattal levágta onann, kardjával. Richard egy nyögés és egy nagy puffanás kíséretében ért a földre. Kikászalodótt a kötél halmazból, majd felállt.
- Az általunk ismert világ romokban! - Mondtam a lánynak. - Ide még nem jutott el a hír? - Kérdeztem.
- Nem. - Mondta az Elf lehangoltan, majd kardját egy határozott mozdulattal visszadugta az övén csüngő hüvelybe. - Bár, mondták, hogy sok embert láttak errefele az erdőben kóvályogni. - Mondta.
- Te egyedül élsz? - Kérdeztem kíváncsian.
- Igen. A többieket megölték, vagy elmenekültek a falunkból! De nem értem, miközük van ehez ilyen féle idegeneknek! - Mondta flegmán az Elf.
- Igazad van! Meg is feledkeztünk róla! - Mondta Christopher, majd odanyújtotta kezét barátságosan az Elfnek. - Christopher vagyok! - Mondta. Az Elf kissé habozott, de végül belecsapott.
- A nevem Zoë. - Mondta a lány.
- Nagyon örülünk Zoë! Én Layra vagyok! - Mutatkoztam be.
- Én Eric vagyok! - Mondta a Szőke, karba fonva karjait törzse elött.
- Richard! - Mondta a fiú.
- Most, hogy így "összehaverkodtunk" - Rajzolt macsakkörmöt a levegőben. - Én megyek is! - Mondta Zoë, majd megfordúlt és útnak indult.
- Várj! - Szóltam utánna, mire ő megfordúlt.
- Igen? - Kérdezte kiváncsian.
- Gyere velünk! - Jöttek ki belőlem hírtelen a szavak, a fiúk erre csúnyán néztek rám, de nem igazán érdekelt. - A Táborba tartunk! A kardodból ítélve, jó harcos lehetsz! - Mondtam.
- Nem is tudom... - Vakarta meg tarkóját Zoë.
- Hidd el, így végre nem leszel magányos! És lesz egy csapatod, akik vígyáznak rád és megbízhatsz bennük! - Mondtam lelkesen.
- Jól van, legyen! - Adta be a derekát az Elf. - De megbizní senkiben sem fogok...soha... - Tette hozzá halkan, majd útnak idultunk, egy új baráttal...