Egy új kor

21. Az áruló

Az erdő ezen része, ebben az időben, valahogy gyönyörűbb volt, mint eddig bármikor. A Nap fényes sugarai, élesen hatoltak át a nagy lombú fák, könnyedt, élénk színű levelein. A fák érdes felületű törzseinek egyik oldalát sűrű árnyék borította, a másik oldalát ismét a fény uralta. A lehullott gallyak, ágak recsegtek csizmáink talpa alatt.
- Fura, hogy Adam pont téged kért meg, hogy néz körül! - Jegyeztem meg eltöprengve.
- Szerintem, nem. A Kapitány, bizonyára tudja, hogy én vagyok a legjobb harcos az egész világon! - Jelentette ki nagyképűen.
- Jah, persze! - Morogtam, majd könyökömmel kicsit meglöktem. Eric, ekkor egy kicsit kibillent egyensúlyból, de nem sokára visszanyerte teljes egészében azt. Pár perc néma csend után, Eric megfogta a kezem. Rögtön melegséget éreztem kezemen, ami lassan terjedt szét egész testemben.
Amikor ránéztem, szemében a szerelem égő tüzét láttam.
Már egy ideje sétáltunk. Eric, beszélgetés közben sokszor nézett hátra, hogy még látja e A tábor kapuját, mert nem akartunk nagyon elkeveredni az erdőben.
Próbáltunk A tábor köré a legnagyobb kört zárni.
Már körülbelül egy órája gyalogolhattunk, mikor megálltunk egy kicsit pihenni. A táskámból kihúztam a vízzel telitöltött kulacsomat és ittam belőle. A Nap felmelegítette langyos víz, igaz, nem volt annyira hűs, de jobb mint a semmi. Mikor visszaraktam a földre dobott táskámba a kulacsom, egy hatalmas fa törzsének döntöttem hátamat, pihenés képp.
- Szerintem, nem sokára indulhatunk is vissza! - Jelentettem ki, kissé fáradt hangon. Eric, ekkor közel lépett hozzám. Kezeit a fa törzsének támasztotta, ezzel bezárva engem. Közel hajolt, majd ajkai lassan az enyémet érintették. Kezei, derekamra csúsztak, majd pólómat feltürték.
- Tegnap a sátorban, csak azért mondtad, hogy szeretsz, mert én is bevallotam? - Kérdezte Eric, pár finom, meleg csók között. Ekkor kezeimet puha, apró borostás arcára tettem.
- Nem. Én komolyan gondoltam. - Mondtam, majd kezeimmel közelebb húztam arcát az arcomhoz, és egy csókót nyomtam ajkaira. Ekkor kezeit mesztelen combomra helyezte, oda ahol nem védte short, majd felemelt, hátamat erősebben támasztotta neki a fatörzséhez és csokót, csókra halmozott. Hol ajkaimat, hol nyakamat érintette ajkaival. Meleg lehelettétől, bőrőm finoman felborzongott.
Akkor, abban a percben, úgy éreztem, hogy semmi mást nem akarok a világon rajta kívűl. Csak őt akarom, és azt, hogy örökké az enyém legyen.
- Most már menjünk! - Jelentettem ki egy idő után.
- Miért? Most senki nincs itt, senki nem lát! Csak egymáséi vagyunk! - Jelentette ki szenvedélyesen Eric. Ekkor kibújtam kezei "alól" és a táskamért indultam. - Most miért? - Kérdezte, kezeit széttárva
- Mert nem akarom, hogy kutató csoportot küldjenek utánunk! - Mondtam, mosolyogva ám egyben szigorúan. Eric, sóhajtott.
- Rendben, igazad van! - Mondta csalódottan, majd ő is táskájáért indult.
- Ni csak, ni csak! Mire bukkantunk srácok! - Hallottunk meg hirtelen egy mély, kissé rekedtes férfi hangot. Amint a hang irányába kaptuk fejünket, rögtön láttuk kikkel állunk szemben. Két férfi volt, és egy nő. A fekete különböző árnyalataiba voltak öltöztetve, íriszük feketén árasztotta szét a sötétséget. Ahogy rájuk néz az ember, rögtön elfogja a rettegés. Érezhető volt, ahogy ezekből a lényekből kiárad a gonoszság és a sötétség. Eric, amint meglátta őket rögtön védelmező pozicíóban elém állt.
Ekkor pólóm újját – amit Eric húzott le – visszaigazitottam, hogy eltakarja mesztelen vállamat.
- Jéh, Eric. Nem is tudtam, hogy a Kritáni kis hercegnővel kavarsz! - Jelentette ki a nő, gúnyosan rám pillantva.
- Őt hagyjátok ki ebből! - Mondta Eric fenyegetően. Ekkor Eric mellé álltam, nem hagyhattam, hogy egyedül birkozzon meg velük.
- A kis hercegnő mit szólt, amikor elmondtad neki? - Kérdezte a rekedtes hangú férfi. Ekkor Eric szégyelve magát, a földre vitte tekintetét, majd újra határozottan az ellenségre nézett.
- Ó, még nem is mondtad el neki! - Jelentette ki röhögve, a másik, bohókás hajú férfi.
- Úgyan mit? - Kérdeztem kíváncsian, félig Erictől félig a gonosz bandától.
- Hát azt kedvesem, hogy a te kis szerelmes lovagod egyáltalán nem az, akinek mutatja magát! - Ekkor a Rekedt hangú, pár lépést közelebb lépett felém, így már csak szűk két méter volt köztünk. Nem az akinek mutatja magát? Ez mit jelent?
- Ezt meg hogy érted? - Léptem hátra bizonytalanul.
- Hát így! - Mondta élesen a Rekedt hangú, majd fekete füst kíséretében odateleportált, és a kezébe –szintén fekete füst kíséretében – teremtett kis tőrrel, gyorsan elszakította Eric nyakláncát, ami azon nyomban a földre esett. Most, hogy láttam, mire képes egy ilyen lény, rögtön beazonosítottam, mi is ő pontosan. Egy Démon. Amit úgy tudtunk, hogy tízezer évvel ezelött kihaltak...
Amint a nyaklánc, a medállal együtt a földre hult, Eric fájdalmas kiállítás kíséretében a földre rogyott. Csak ordított, karjain az erek kidudorodtak, izmai megfeszültek.
- Eric, mi bajod? - Kétségbeesetten huppantam le a szőke fiú mellé, és görnyedt hátára raktam kezem. Amikor befejezte az ordítást, háta kiegyenesedett és végre a szemébe nézhettem...Bár csak ne tettem volna. Szeme Írisze, ugyanúgy fekete lett, mint az elöttünk diadalittasan vigyorgó idegeneké.
Aurája, sötét lett. Közelsége, gonoszsággal teli. Homlokán, izzadság cseppek jelentek meg, és erei még mindig kidudorodva mutatkoztak. Amint megláttam igazi valóját, rögtön hátra tántorodtam. Nem tudtam, elhinni, hogy ő is egy közzölük. Mintha egy kardot szúrtak volna szívembe, és lassan forgatni kezték volna. Fájt, fájt a testem, szívem, lelkem...mindenem. Nem tudtam elhinni, hogy így átvert, hogy ilyen csúnyán becsapott, hogy mindvégig hazudott nekem. Eric felállt, majd szomorúsággal az arcán a kezét nyújtotta nekem, hogy felsegítsen.
- Nem! - Mondtam szinte ordítva, majd magamtól felálltam. Eric, szomorú, megbánó és egyben gonosz, sötét tekintete borult rám, mint valami lepel.
- Én... - Kezdte volna, de leallítottam.
- Nem! Nem kell a magyarázat! - Ordítottam, szemeimben fájdalmas könnyek gyültek. Ekkor Eric, közelebb akart hozzám lépni, de megállítottam.
- Ne gyere közelebb! Hagy engem békén! - Mondtam kissé zavarodottan, majd tovább hátráltam. De ő nem hallgatott rám.
- Lay... - Kezdte volna, de nem hagytam.
- Azt mondtam: HAGY. BÉKÉN. - Mondtam lassan, ordítva, hogy megértse.
- Nem. Nem foglak békén hagyni! - Mondta határozottan, majd még közelebb lépett. Én figyelmeztettem. Ekkor a tanult mozdulatok alapján, erős tűzcsóvát gerjeztettem, és Ericre lőttem. Ő ekkor egy pajzsot teremtett és azzal védekezett. Csak lőttem, olyan erősen, ahogy csak tudtam. Amikor kifogytam a szuszból, könnyeim már kicsordultak, és folytak, mint a patak sűrű vize, de szívemben valójában tengeri vihar tombolt, minek hatalmasra gerjedt hullámai, elnyeltek mindent, amit egykor éreztem iránta. Eric, ekkor eltüntette a pajzsot, azzal a bizonyos füst kíséretében, amiben megteremtette.
- Én nem fogok ellened harcolni! - Ordította Eric, majd kezeit feladóan felemelte. A helyzetnél, csak az volt még a zavaróbb, hogy a háttérben a három szemét, úgy nézte végig az eseményeket, mintha moziban ülnének.
- Soha többé nem akarlak látni! - Mondtam végül halkan, majd hátat fordítottam nekik, és roham tempóban futni kezdtem a tábor felé.
- Majd találkozunk a harc téren, pár nap múlva! - Ordította utánnam valamelyik főkolompos kacagva. Harc? Erről nekem valaki elfelejtett szólni. Igaz, ez volt a fontosabb, de most nekem, ezekben az átkozott pillanatokban törték össze a szívem, úgyhogy jelen pillanatban ez most fontosabb. Hogy tehette? Miért hazudott? Miért csapott be? Ezek kérdések raja támadta meg, elborúlt elmémet. Szívverésem gyorsabb ritmust vert futás közben és légzésém is gyorsult. Nem tudom, nem számoltam, de olyan fél óra alatt elérhettem a kaput, ahhol ugyanaz a két őr állt, mint legutóbb.
- Hercegnő! Valami baj van? - Kérdezte az egyik aggodalmasan, miközben lihegve átszáguldottam a kapun. Egyenesen Adamat kerestem. Szinte körbefutottam az egész tábort, mire megtaláltam. Néhány ismerős alakkal beszélgetett.
- Adam! Baj van! - Lihegtem.
- Layra! Nyugodj meg! Mi történt? És hol van Eric? - Adam csak úgy hányta a kérdéseket felém.
- Démonok! Harc! - Lihegtem a szavakat.
- Igen, tudjuk kis lányom! - Szólalt meg az apám. - A harc, holnap délben lesz! - Jelentette ki.
Na, még egyszer...HOLNAP???
- És erről nekem mikor akartatok szólni? - Kérdeztem felháborodva.
- Ma. Miután visszajöttetek! - Mondta Adam. - Ezért Napnyugtakor lesz egy gyűlés a sátramban! Amire természetesen hivatott vagy! - Útasított. - Most mennem kell! Még sok dolgunk van, a holnapi harcig! - Jelentette ki végül, majd apámmal együtt otthagytak minket Thomassal, az egykori vizidomár tanárommal, aki az egész beszélgetésnél jelen volt.
Látszott Adaman, hogy nagyon izgul, és fél is, a holnapi harc miatt. Hiszen legutóbb is, csak egy hajszállal sikerült győznünk, mikor a Démonokkal harcoltunk.
- Te sírtál? - Fordult velem szembe aggodalmasan Tom, megtörve gondolat menetemet.
- Öhm...Igen, de...de bár jobban vagyok! - Dadogtam, miközben kezemmel szemem alól eltüntettem a könnymaradványokat és eröltetett mosolyt húztam számra.
- És hol van Eric? - Kérdezte kíváncsian, ám határozottan. Ekkor könnyeimnek nem tudtam parancsolni, újra kicsordultak, majd akaratlanul Thomas karjaiba borultam. Elöször kicsit meglepte őt a dolog, de aztán szorosan átölelt.
- Nincs semmi baj! Minden rendben! - Próbált nyugtatni, de nem túl nagy sikerrel. Vállaim néha megrándultak, a fájdalmas sírástól.
Eric, a fiú, akiért abban a percben bármit odaadtam volna, és szerettem mint még talán soha senkit, egyszerűen köddé foszlott. Minden ami ő volt, és minden ami ő és én lettünk volna.
Ő egy Démon...és mind végig hazudott nekem...
Ezen a tényen, talán soha nem fogom magam túl tenni...és az a felmérhetetlen fájdalom, ami ezzel járt, lyukat ütött a szívemben...

Itt az újabb rész! :)
Sajnálom, hogy későn hoztam, de sok dolgom volt és itt a suli kezdés is!
Nagy hírem van!: Elértük az 1000 megtekintést és a 200 votet!
Köszönöm mindenkinek, tényleg!❤❤❤

Ki a kedvenc karaktered? Miért?
Ha van kedved hozzá, írd le kommentben vagy akár privátban a válaszod!
Nagyon kíváncsi vagyok rá!

További szép napot!😁