Egy új kor

7. Menekülés az ismeretlentől

Sötétség. Ez volt mindenüt. Nem tudom, hol vagyok, azt sem, hogy mi történt ez elött, de úgy igazán, nem is számított, mert most itt vagyok és nem ez elött.
Lassan elkezdett kinyílni a szemem. Ahogy fény ért, az eddig hosszúnak gondolt sötétség után, kicsit fájt tőlle a szemem. Hirtelen szúró, égő fájdalmat éreztem a hátamon, pont a gerincem mentén. Lassan, és óvatosan feltápászkodtam ülésbe. Most döbbentem rá hol vagyok. Ahol a Magixum volt, annak a barlangank egy külön, tágas szobájában. Miután felültem az egyszerű faágyon, a kezemmet a tarkómra helyeztem, mert a fájdalom ott is érezhető volt. Ahogy levettem a tarkómról a kezem és magam elé emeltem, hogy megnézhesem, épp pár kis foltban, piros vérem volt az ujjaimon.
- Ez...hogy? - Kérdeztem magamtól zavartan, csodálkozva a kezemen lévő vért bamúlva. Lábaimat leraktam az ágyról a földre, és megpróbáltam párat lépni. Néhány lépést úgy tettem meg, mint egy másnapos. Nagyon szédültem, de végül sikerült elbotladoznom a szoba kijáratáig. A mágús pont akkor köszönt el Erictől. Furcsáltam, hogy még itt van. Bizonyára ő az utolsó aki elhagya ezt a helyszínt. Amikor elment, akkor a mágús is elteleportált valahova, így szabad volt a pálya. Mikor előbújtam a búvóhelyemről, rögtön jobbra fordultam és azt a helyet láttam meg, ahol az a nagy ceremónia zajlott. Mindent lassan végig fürkészve szemeimmel, beléptem a nagy, most üresen álló terembe. Cipőm talpa, ahogy leért a kemény kőpadlóra, kicsit dobbant, de még így is nagyon vízhangzott a barlangban. Minden úgyanúgy nézett ki távolról, de ahogy közelebb sétáltam, megváltozott a véleményem. A Kritáni, és Malkoni kör a helyén volt, de körülöttük egy nagyobb kör volt, amiben a négy elem, plusz a középen lévő szimbólum helyezkedett el.
- Ez...meg mi? - Kérdeztem magamtól, mert nem tudtam, hogy került oda. Ráléptem a nagy kör közepén lévő jellre, majd törökülésben leültem. Egy ideig még kémleltem a nagy termet. Csönd volt, nagy csönd... Becsuktam a szemeim, és megpróbáltam koncentrálni, a bennem zajló viharra. Mikor becsuktam a szememet, mindent láttam. Láttam, mi történt, láttam, hogy mi okozta ezt az egészet és a bennem dúló zavarodottságot is. Mikor újra kinyitottam a szemem, tekintetemben szinte látni lehetett a félelmet és az ijedtséget. Hirtelen hátra hökköltem. Nem tudtam mi ez az egész, nem tudom mi van velem. Gyorsan feltápászkodtam a földről és visszafutottam oda, ahol felébredtem. A sarokban megtaláltam az íjamat és a hozzá tartozó tegezt. Felkaptam a hátamra, az íjat a kezembe fogtam és elkezdtem kifelé futni a barlangból. Minél hamarabb elakartam tüni innen és haza jutni. Nem sokára, kint is voltam a barlangból. Becsléseim szerint, olyan négy - öt óra körül lehet. Körülnéztem. Az erdő, semmit sem változott, amíg odabent voltam. Eldöntöttem, hogy minél hamarabb Kritánba akarok jutni, mert nem nagyon szeretném itt tölteni az éjszakát. Úgyhogy, neki is indultam fútva az erdőnek. Nem voltam mindig biztos benne, hogy jó felé megyek, de már egyszer megtettem ezt az utat, tehát azért a döntéseim nagyrészében biztos voltam vagy majdnem biztos. Futás közben, azért nagyon figyeltem a környezetemre, hogy ne hogy úgy legyen, mint az idejövetelemkor. Nem akarok dicsekedni, de nagyon jól fútok. Az állóképességem kiváló. Akár egy órán keresztül is tudok sprintelni. Ha már itt tartunk, a különféle akadályokat, azaz a kúszásokat, mászásokat is könnyedén veszem. Bocsi, ez még is dicsekedésnek hangozott, de hidd el, nem akartam felvágni. ;)
Futás közben, mindig a zajokat hallgattam, bár igaz, hogy a futás közben szembejövő szél erős fújása miatt, kicsit ez nehéz volt, de füleltem, amennyire csak tudtam. Imádtam ezt az erdőt, még akkor is, ha veszélyes lények bújnak meg a sűrűjében. Egész végig, az erdőben fútva, finom természet illat terlyengett és néhol meg furcsábbnál furcsább szagok. Ahogy így gondolkoztam, észre sem vettem, hogy mennyire elszaladt az idő, mert már kint is voltam az erdőből, és már meg is láttam Kritán néhány házát. Mikor beértem a városba akkor már sétáltam. Lihegve, bűdősen, izzadtan és piros fejjel sétáltam végig az utcákon. Az összes ember, akit láttam vagy látott engem, mind nagy kerek szemmel bámúltak, vagy összesúgtak a mellette állókkal. Bizonyára már híre is ment, hogy mi történt a Mágixun velem. A palota nyitvatárt kapujánál, ahogy beléptem, még az ott örködő két őr is megbámúlt. Belehetne most már fejezni! Vágtam volna a fejükhöz, de most fontosabb dolgom volt, így hát csak egyszerűen átsétáltam a közöttük. Mikor beléptem a palotába, rögtön egyenesen kezdetem sétálni a nagy, széles, hosszú, folyósón, apámat keresve. A folyósón végig, mind ajtók voltak a falakon és mindegyik más - más helyiségekbe vezetett. A hosszú tér márvány padlóján hangosan kopogott a csizmám, miközben nagyokat és gyorsan léptem. Nem sokára áthaladtam egy, a folyósó bal oldalán lévő ezüst színű ajtón, rohamtempóban. Amint beléptem a szobába, nagyon elcsodálkoztam. A szobában, egy kanapén ott ült az apám és egy veleszenbeni kanapén pedig Anitos, akik most mindketten hidegen néztek rám.
- Itt...mi...a...ő?! - Dadogtam elámúlva a varázsló láttán, aki rátámaszkodva furkós botjára, felállt a kanapéról és hosszú hálóing szerű ruhájában, nagy hosszú fehér szakállávál, szembe fordult velem.
- Már vártunk téged! - Jelentette ki, mély dörmögő hangján.