Egy új kor

5. Próba (2. rész)

Amint beértem a Liktai erdőbe, félelem fogott el. Ahogy mentem, az erdő hol sötétebb, hol meg világosabb volt. De az mindegy volt, mert folyton lehetett hallani a zajokat, az ág reccsenést a különféle lények által kiadott hangokat, az egész tök horrorisztikus volt, főleg, mikor a sötét részeken haladtam át. Lassan, és óvatósan mentem. Kezemben szorosan fogtam az íjat, és a bal kezem, valahogy mindig a tegez közelében volt, hogy ha akció van, készen álljak és bírjam a támadást. A szél, hol ilyesztően, hol meg lágyan fújta át a fák égig érő lombjait. Mivel, elöször járok ebben az erdőben, nem tuttam, hogy mi lapulhat a bokrok mögött és ez idegesített. Mindig a nagyobb zaj felé fordítottam a fejem, mert azt gondoltam, hogy onnan jöhet nagy ellenség, pedig ebben a világban mindegy, hogy kicsi vagy nagy lényről van szó, mert mindegyiknek más gyilkolásra használt képessége van.
Egyszer, hirtelen kis lépteket hallottam, amire megálltam és egy nyílat raktam az íjjamba, és vártam, hogy elő bujjon az a veszélyes lény. A lény, gyorsan körözött körülöttem, de mindig tisztán hallottam merre jár, így az íjam és benne a nyílat lövésre készen, mindig a kis léptek zaja felé fordítottam.
- Ki van ott? Ha most nem jössz elő, támadok! - Figyelmeztettem a körülöttem járkáló lényt. Egyszer csak egy velem szemben álló bokor mögött abba maradt a zaj.
- Lépj elő! - Útasítottam. Mondjuk nem értettem, miért beszélek, meg fenyegetőzök mikor nem is biztos, hogy érti amit mondok, vagy csak mert egyszerűen beszélnem kell valakihez, mert már legalább húszperce nem beszéltem senkivel. A bokor zörögni kezdett, amiből arra következtettettem, hogy a vérszomjas lény közeledik felém, és mindjárt megmutatja magát. Én e közben remegő kézzel tartottam felé az íjamat. És hirtelen elő bújt a kis lény, amire én majdnem ellőttem a nyílat.
- Húh, te csak egy Zens vagy! - Engedtem le megnyugodva az íjat, majd vissza tettem a tegezbe a nyílat. A Zens egy kis fehér nyúlra hasónlító kis pamacs, azzal a különbséggel, hogy kemény, majdnem átlátszó gyémánthoz hasónlító teste és három szeme van. Nagyon fürge gyors kis lény. Hogy honnan tudom, hogy mi ez? A nagy vadászok és Kritáni varázslók jártak már itt, és leírták mit, hogy neveznek el és hogy néz ki. Ezeket pedig könyvekből olvastam ki.
- Szia, te kis cukiság! - Hajoltam le, és gügyögve megsímogattam kemény felületű bőrét. Az elején kicsit félénk volt, de aztán közelebb merészkedett és élvezte, ahogy lágyan simogatom. A simogatás, gügyökés közben el is felejtkezdtem a környezetemről, és az ott megbújó lényekről. Hirtelen a nyuszi, egy furcsa hang kíséretében vissza szaladt a bokorba és ott eltűnt.
- Hé, hová mész? - Kiáltottam a kis Zens után, miközben felálltam. Egyszer csak egy nagy árnyék kezdett el növekedni elöttem a földön, és mély morgást kezdtem hallani a hátam mögül. Rosszat sejtek. Tudom, hogy nem kellene megfordulnom, inkább futnom kellene, de annyira megakartam tudni, hogy mi van mögöttem és, hogy mitől szaldt el a Zens, úgyhogy megfordúltam, szépen, lassan. Amint megfordúltam, rögtön tuttam mi az. Felismertem hatalmas termetéről, pirosban izzó szeméről és három fejéről. Ez egy Kerberosz. Hatalmas termetével fölém kerekedett, kutya szerű testén fekete színű szőr ült. Pirosan izzó szemével dühösen méregetett, nagy fehér metsző fogaival csúnyán vícsorított rám és szájából csak úgy csurgott a nyál.
- Szép kutyus, jó kutyus vagy! - Mondtam félős hangsúllyal, miközben lassan hátráltam. A Kerberosz egy ideig nézte, ahogy félénken meghátrálok, majd mintha elege lett volna a várakozásból, és hirtelen egy nagyot harapott felém és ekkor fogai éleset összecsapódtak, mert én ezt a támadást szerencsére ügyesen egy bukfencel kikerültem. Amint feltápászkodtam, futni kezdtem, és amint ő is összeszedte magát, utánnam eredt, és így elkezdődött a kergetőzés. Míg én minden utamba kerülő bokrot kikerültem, és minden kidőlt fát átmásztam addig a Kerberosz csak futott utánnam mindenen át. Ahogy a Kerberosz futott, abba szinte az egész erdő beleremegett és ezzel még engem is hátráltatott. Miközben futottam, hirtelen elbotlottam egy kőben, majd egy fájdalmas nyögés kíséretében hasra estem. Nem volt ídőm felállni, mert a Kerberosz már oda is ért. Éppen készülte rám mérni végleges csapását, mikor hirtelen hanyatt feküdtem, elő vettem egy nyílat a tegezből, bele raktam az íjba, kíhúztam és a Kerberoszra lőttem. A nyíl, egyenesen a Kerberosz középső fején lévő, bal szemében ért célba. A lény szeméből rögtön kibuttyant a vörös vére, és óriásikat üvöltözött. Borzalmas volt nézni ahogy szenved. A félelemtől lesokkoltam, és nem tudtam újra felállni és futni. A Kerberosz, mikor be fejezte az üvöltözést, újra rám fixált. Hirtelen, a dühös lénynek három feje közeledni kezdett felém, hogy három felé cincájja szét testemet. Én összekuporodva, eltakarva szememet vártam a végzetes csapást. De a fájdalom helyett, csak azt hallotam, ahogy a Kerberosz, trappolva elszald, ellentétes irányba tőlem. Egy ideig, még a földön feküdtem hanyat, vártam hogy mi fog történni és nem mertem elvenni karjaimat a szemem elöl. Nemsokára szépen, lassan levettem a szemeim elöl a karjaimat. Óvatósan körül kémleltem és csodálkozva láttam, hogy a Kerberosz eltünt és hogy én életben vagyok. Nem hittem a szemeimnek, de örültem, hogy élek. Lassan felálltam. És amiután leporoltam magam, észre vettem, hogy nincs meg a tőrőm és tapogatní kezdtem az övemet, hátha csak elcsúszott, de nem, nem volt ott. Mikor előre néztem nagyot csodálkoztam, mert egy szőke, fekete bőrdzsekis fiú állt elöttem három méterre és éppen a törőm hüvelyét nézegette. Arca és ruhája piszkos volt, akár csak az enyém, így ebből arra következtetem, hogy ő is átment már a mai napon néhány küzdelmen.
- Szép kis tőr! - Mondta a szőke fiú, kihúzva a tőrt a hüvelyéből, ami erre megcsillant a Nap sugaraiban.
- Kösz, akkor vissza is adhatnád! - Mondtam egy lépést közelebb lépve a fiúhoz, kinyújtva a kezem.
- Arany bevonatú hüvely. - Ekkor a tőrőm hüvelyét vizsgálta - Egy eredtei, kétélű tőr, ritka! - Ekkor a tőr pengéjét méregette. - Akkor bizonyára te Milenor, a Kritáni vezér lánya vagy! - Jelentette ki. - Mert szinte csak az a  család használ ilyen fegyvert.- Tette hozzá halkan, amit én meg se hallotam.
- Nincs hozzá közöd, hogy én ki vagyok! - Mondtam undok stílusban.
- Juj, de kis tűzes itt valaki! - Mondta a fiú vigyorogva.
- Csak add ide a tőrőm, aztán mindenki mehet is az útjára. Mert bizonyára te is a próbán veszel részt. És ha MOST ideadnád akkor már itt se lennék! - Alkudoztam.
- És ha nem adom vissza? - Kérdezte a fiú egyre közelebb lépve hozzám, amire én csak hátráltam.
-  Ne gyere közelebb! - Figyelmeztettem. Amire ő nem hátrált, csak még közelebb lépett.
- Na mivan, talán félsz tőllem? - Kérdezte vigyorogva. Tökéletes fehér fogai gyönyörűen világítottak piszkos arcán.
- Ne...nem.. - Dadogtam zavartan. Ekkor még közelebb lépet. Már túl közel volt, ebből mostmár elég! Hirtelen legugoltam egyik lábamat kinyújtottam és fordultam egyett a saját tengelyem körül, ahogy még annak idején a bátyámtól láttam. A szőkeség erre hanyatt eset egy nyögés kíséretében, a nyakában lévő fém nyaklánc, amin egy fura medál volt, csak úgy lifegett a mellkasán földet érés közben, én meg erre a  kezéből kiejtett tőrőmet ekkor felvettem a földről.
- Én szóltam! - Magyarázkodtam, miközben a tőrt visszaakasztottam az övemre. A fiú szó nélkül feltápászkodott a földről.
- Ezt még visszakapod! - Figyelmeztetett a fiú dühvel a hangjában, majd kihúzta fényes kardját a hüvelyéből. Egy darabig rám fogta, majd körül nézett egyet és elfutott, majd eltünt a sűrűbben. Nem tuttam ki volt ez, igazából nem is érdekelt, csak az számított, hogy visszakaptam a tőrőm.
Az utam további része izgalommentesen telt. Igaz, sokat kellet gyalogolnom, de végül megtaláltam a barlangot. Pontosan, ahogy a mágus mondta, tele volt karcolva Kritáni és Malkoni szimbólumokkal, belülről pedig nagy zaj áramlott ki. Bementem a barlangba. A barlang eleje, sötét, hűvös és ilyesztő volt, ezért is óvatósan lépkedtem. Ahogy haladtam befele, egyre nagyobb volt a hangzavar, egyidő után, mintha fényt láttam volna a barlang végén.
- Fény? - Kérdeztem magamtól. Majd egyenesen bele sétáltam a fénybe. Amint be értem, egy óriási tér tárult elém. Jobb oldalon a Kritánok ültek, bal oldalon a Malkonok, olyasmi, kőből készült padokon, mint amik a színházakban szoktak lenni, azaz mindig egy szintel magasabb padsorok követték egymást.
- Te vagy Layra, Melinor lánya. Ugye? - Lépett oda hozzám az öreg mágus.
- Igen. - Válaszoltam.
- Rendben, ülj oda a többi Kritánihoz! - Mondta majd feléjük intett. Én csak egy bólintással jeleztem, hogy rendben és ezzel elindultam a többi Kritánihoz. Ahogy sétáltam, az egész kőtermet fáklyák töltötték be, amiken fényes, meleg tűz égett. Amerre a padok néztek, arra a földön két hatalmas kör volt belevésve a földön lévő kőpadlóba. Az óriási körön belül egy vastag, körsáv volt, amin különböző szimbólumok voltak, mind két óriási körön öt, plusz a közepükön lévő azonos színbólum volt. Ahogy leültem, szomorúsággal láttam, hogy nem mindenki ért célba. Ez az érzés, kicsit elszorította a szívem, de aztán felvidított a látvány, ahogy a megmaradtak mesélik el izgalmasabbnál izgalmasabb történetüket, hogy mi történt velük az erdőben. Aki át nézett a Malkonok térfelére, az mindig undorral nézett vissza, és ez volt fordítva is. Amikor át néztem, megláttam azt a fiút, akivel az erdőben találkoztam, ő is észrevett. Majd egy gonosz vigyort vetett rám, amire én rögtön elnéztem más merre. Egy ideig még zajlott a nyüzsgés. Vártuk a még beérkezőket. Mikor már úgy tünt, mindenki megjött, aki nem, az már valószínűleg nem is fog, akkor a mágús beállt a két kör közé és egy nagyot dobbantott a furkósbotjával, amire mindenki odafigyelt. Ezt mondta, hangosan magastartásba lendítve karjait.
- Üdvözlök minden túlélőt a Mágixun!