Egy új kor

4. Próba (1. rész)

Egész este alig tudtam aludni, mert annyira vártam, hogy mi lesz holnap. De aztán végül olyan éjfél körül sikerült elaludnom és reggel frissen, mint egy rakéta úgy lőttem ki energia bomba gyanánt az ágyamból. Gyorsan a gardróbomhoz siettem, majd kinyitottam. Főllüre felvettem a szokásos szívdekoltású feket pólom, rá a nagyon sötét lila bőrdszekimet. Alurra, a szokásos körülbelül lábszárig érő fekete csizmámat húztam, mellé egy átlátszó harisnyát, és egy fekete shortot, mert tuttam, hogy nagyon melegem lesz, de azt is hogy a giz-gazok agyon karlochatják a lábamat, tehát így jött a harisnya és a short. Miután megfésülködtem, fogat mostam letusoltam és felöltöztem, utánna elindultam lefelé a lépcsőn. Lent a lépcső lábánál, ott várt az egész családom, azaz Aris és az apám.
- Jó reggelt szülinapos! Izgulsz? - Kérdezte kíváncsian Aris, mikor leértem hozzájuk.
- Hááát... - Mondtam félénken.
- Figyelj, nem lesz semmi baj! Én tudom, hogy ügyes leszel és minden eléd kerülő akadállyal megbirkózól majd! - Mondta apám bíztatóan, amire én válaszul csak bólintottam.
- Úgye ott lesztek a kezdésnél? - Kérdeztem őket halkan, félénken.
- Hát persze! Ki nem hagynának! - Mondta apám boldogan.
- Na kövess! Adok neked valamit! - Jelentette ki Aris, majd előre futott. Én egy darabig álltam értetlenül. - Naa, gyere! - Nézett vissza Aris, intve egyet a kezével arra bíztatva engem, hogy kövessem.
- Oké, oké megyek már! De hova is? - Kérdeztem, miközben mellé szaladtam.
- Majd meglátod, csak gyere már! - Mondta megragadva a karom, majd húzni kezdett. Útólag vissza néztem apámra.
- Menyetek csak, a kezdésnél találkozunk! - Kiabálta az apám. Amire én még válaszolni sem tuttam, mert Arissel gyors tempóban már át is haladtunk a nyitott nagy fakapun, és apám eltünt a szemem elöl.
A Nap nem kelt fel, és úgy tünt, hogy van még pár órája ébredés elött. A nép igzet-mozgott, sürgött-forgott, úgy látszott, mindenki izgul a mai nap eseményei miatt. Csak abban reménykedttem, hogy valahol a végén fognak elidnítaní, hogy ne keljen majd a ködös, még sötét, ijesztő Liktai erdőben bolyonganom. Ez ellenben, ha késöbb indítanának, akkor legalább csak a világosabb, kicsit ködös erdőben kéne sétálgatnom. Most komolyan vald be, hogy az utóbbi jobban hangzik!
Amint Arissal kimentünk a fakapun, elengedte az eddig szorosan tartott karom.
- Kövess! - Utasított, majd előre rohant az istállókhoz, szorosan a nyomában velem. Bementünk abba az istállóban, ahol Árnyékot tartottam, és gyorsan végig sétáltunk a folyósón, amit lószag töltött be.
- Szia, Árnyék! - Köszöntöttem megsímogatva feketén csillogó lovamat, mikor az istálló utolsó boxaihoz értünk.
- Most nincs idő lovacskázni! - Mondta gúnyosan a bátyám. - Inkább gyere! - Mondta végül, majd berohant abba a szobába ahol a fegyvereimet tartottam. Én illedelmesen követtem. Amikor Aris megállt, egy a földön heverő nagy fadobozban kezdett kotorászni.
- Nem, nem, nem, hol vagy?! - Ismételgette keresés közben.
- Mi? - Kérdeztem kíváncsian a térdelő, kotorászó bátyám háta mögül.
- Ó, meg is vagy! - Jelentette ki, majd felállt szembe fordulva velem és a fadobozból megtalált tárgyat a háta mögé dugta, hogy még véletlenül se lássam.
- A próbára melyik fegyveredet viszed? A kardot vagy a íjat - Kérdezte Aris, csöppnyi kíváncsisággal a tekintetében.
- Nem tu... - Nem fejezhettem be a mondatot, mert Aris közbe szólt.
- Ne mond, hogy nem tudod! - Oktatott ki, kedves bátyám.
- Mind kettőnek megvannak a maga előnyei. - Töprengtem el. Tökre egyet értettem Aris kérdésével, mert hiszen a kard az íj és a nyílak, már túl nehezek lennének egyszerre. És amúgy is, a hülye fog mindent cipelni. - A kard közelharcban praktikusabb. De azzal nem annyira tudok bánni, mint az íjal. Meg az íjnak, igaz az erőssége inkább a távolság, de a közelharcban is tudom használni a hegyes nyilakat és az íjjal is tudok ütni, gáncsolin és csapni, úgyhogy az íjjat választom. - Gondolkodtam hangosan.
- Rendben. - Mondta Aris, majd végre elő vette az eddig háta mögött dugdosott tárgyat. A tárgy egy kis tőr volt, csillogó arany és fekete színű hüvellyel. - Ezt anya cuccai közt találtam, és úgy gondolom, hogy ez már téged illet! - Mondta Aris büszkén, átnyújtva a tőrt.
- Hát ez...ez... gyönyörű. Nem is tudom mit mondjak... - Dadogtam elámulva, miközben elfogadtam a tőrt. - Köszönöm, majd jól használom! - Mondatom végül, majd a tőrt az övemre akasztottam.
- Oké, hozd a cuccod, azt induljunk! - Mondta Aris.
- Rendben! - Válaszoltam, majd felkaptam a tegezt benne a nyílakat, amit a hátamra akasztottam, majd az íjat megragadtam a kezemmel, és Arissal gyorsan az induló pontra siettük. Az induló ponton, azaz a Liktai erdő küszöbén, már ott nyüzsögtek a korosztályom beli, különféle fegyverrel felszerelt fiúk és lányok, akik körülöttük a szurkolóik igzultak.
- Egy kis figyelmet kérnék! - Köszörülte meg a torkát, egy hosszú fehér szakkálú öreg férfi, nagy furkós bottal. Mindenki oda figyelt, majd a férfi felteleportált egy közeli kis dombra, hogy mindenki jól lássa és hallja. Elég fürge az öreg. - A nevem Anitos, mágus vagyok, és én fogom levezetni a próbát és a Mágixut. Ma azért vagytok itt, hogy megtudjátok érdemesek vagytok e a varázslat használatára. A cél, hogy eljussatok az erdőn keresztül egy nagy barlangba, ahol a Mágixu fog történni.
- Honnan fogjuk tudni, hogy melyik az a barlang? - Kérdezte a tömegből egy kíváncsi hang.
- A barlang külsején különböző Kritáni és Malkoni szimbólumok vannak vése! Nem fogjátok eltéveszteni! - Mondta az öreg, majd folytatta - Szabályok: Malkonok, Kritánok nem gyilkolhatják egymást!
Nincs össze fogás, csapat munka! Mindenkinek egyedül kell végig csinálnia!
Aki bemegy az erdőbe, az már nem gondolhatja meg magát!
Ártalmatlan lényeket, unikornisokat, tündéreket, nem bánthatjátok, és ha LEHET, a gonosz, rossz szándékú lényeket se öljétek meg!
Tíz percenként indulhattok, születési sorrend alapján. Ha valakik egy napon születtek, azt eldöntitek, hogy melyikőtök megy elöbb! A születési sorrend kint van ezen a fán! - Mondta az Anitos, miközben odateleportált a fa elé, amin egy nagy papíron ott volt a sorrend. Útolsó voltam! Hála az égnek!
A mágus vissza teleportált a dombra.- A többit elmondom, ha beértetek a célba! Sok szerencsét! - Mondta végül, majd elteleportált.
A területen nagy nyüszgés és zaj tört ki. Pár perc múlva az első, egy magas, barna hajú, izmos fiú indult elöször, majd mindenki végig nézte, ahogy elnyeli az erdő. Én csak ott ültem, és hol bátyámmal, hol meg az izguló verseny társaimmal bájcsevegtem. A nap folyamán sok könnyet, és búcsút láttam. Ahogy egyre fogytak körülöttem az emberek, úgy egyre jobban izgultam és egyre jobban dobogott a szívem.
- Lay, te jössz! - Szólt egyszer oda Aris a fán lévő papír mellől. Felálltam. Minden tesrészem remegett és a szívem még ennél gyorsabban életemben még soha nem vert. A köd, már kicsit lehűlt és a Nap némely sugara is kikandikált a hegyek mögül. Odasétáltam ahhoz a részhez, ahol a többieket is elnyelte az erdő, és csak álltam, és néztem a sürűt, szorongatva kezemben az íjam.
- Ügyes leszel! - Mondta apám bíztatva.
- Figyelj és Koncentrálj! - Mondta Aris, majd közel hajolt a fülemhez - És ne hagyd magad! - Súgta a fülembe. Én meg csak lassan elindultam be a sürű erdőbe. Mielött teljesen elnyelt volna az erdő, az elött még egyet visszapillantottam a csáldomra, akik bíztató mosolyt vágtak. Majd mentem tovább. Mikor már nem láttam senkit, akkor jöttem rá, hogy magamra maradtam...