Az óráim előtt még gyorsan hazaszaladtam átöltözni és egy újabb zuhanyt megejteni, mert szó szerint szaladtam hazáig. Végig olyan érzésem volt, mintha elfelejtettem volna valamit...
Anya már nem volt otthon, (valószínűleg vásárlás okán) aminek most kifejezetten örültem, mert így legalább nem kell kikerülnöm a fondorlatos kérdéseit a távollétemmel kapcsolatosan. Már a szobámban sürögtem, hogy némi rendet vigyek a rendetlenség káoszába, amikor a nagy pakolászásban a szemem sarkából megláttam az asztalomon árválkodó, félkész házidolgozatomat, aminek nem mellesleg ma jár le a hosszabbított határideje.
- Hát ez pazar...
Már szinte láttam magam előtt, ahogy Panye professzor egy laza vállrándítás kíséretében a plafon felé fordítja a tenyereit, mű sajnálattal az arcán, és azt mondja:
- És ez hol az én problémám, Styles fiam?
- Kérem! Csak még egy nap halasztást adjon, és..
- Harry — fontoskodva összefonta az ujjait az íróasztalán, miközben a fejével biccentett az asztal előtt lévő két szék egyikére. Tettem, amire némán utasított, és kicsire összekuporodva gyűrögettem az ölemben a "lófasznak" titulált dolgozatomat, feszengve várva az ítéletet felettem.
- Semmi bajom azzal, ha engem hülyének néz. Nem vagyok haragtartó ember. De legalább önmagának ne hazudjon, Harold.
- Én nem... — lenyeltem a szavaimat, ahogy a keze a levegőbe emelkedve hallgatásra intett, aztán felállt, majd kimért léptekkel megkerülte az asztalát, amire elegánsan fel is ült, közvetlenül elém. Karjait a mellkasa előtt összefűzte, aztán a cipője orrát tanulmányozva összecsücsörítette a száját.
- Minek jár ide, Harry? — kérdezte, mintha csak egy plusz száj lennék, amit etetnie kéne, de abban is biztos voltam, hogy csak felesleges helyfoglalóként tekint rám az óráján. — Ne értsen félre, kérem, nem akarok személyeskedni túlzottan, mert én is voltam gyerek, tettem olyan meggondolatlan döntéseket, amiket mai napig nyögök, de magával kapcsolatban egyszerűen csak nem tudok zöldágra vergődni. Az első szemeszterben még nagy reményeket fűztem Önhöz; idő előtt elolvasott minden kötelezőt, amit feladtam, a határidők kihírdetése után egy nappal már jött is hozzám csillogó napközis szemekkel, hogy odaadhassa a kész prezentációját, de még az óráimon sem tudtam lekötni semmivel a figyelmét, mert már előre kidolgozta az aznapi anyagokat. És most? — nézett rám szemrehányóan, én pedig csak egyre mélyebbre süppedtem a székben. — Hát erről beszélek. Szóval, mi történt, ha szabad tudni? Otthoni zűr? Szerelmi bánat? Egyszerre mindkettő?
- Csak... kicsúszott a kezemből az irányítás, professzor úr.
A professzor sóhajtott, aztán végighúzta a tenyerét az arcán.
- Ezt vágom, aranyom, és mégis mik a terveid akkor? Mert ha ezen nem változtatsz, de kábé kurva gyorsan, akkor nem csak az irányítás fog kicsúszni a kezedből, hanem a neved is a tanulói rendszerből.
- El akar tanácsolni? — kaptam fel a fejem, és egy pillanatra meg is szédültem, amikor felfogtam miről beszél.
- Nem, nem akarlak, Harold, de nem igazán hagysz más választást — sóhajtott, aztán felállt, és az ajtóhoz sétálva menetközben meglapogatta a vállamat. — Kapsz egy hetet, hogy lásd nekem sem kőből van a szívem, és ezalatt az idő alatt bebizonyíthatod, hogy nem csak egy zöldfülü idétlen fellángolását tapasztalhattam meg év elején.
🍁🍁🍁
- Harry! — kiabált mögülem valaki, amint elhagytam az egyetem kapuit, magam után vonszolva a tartásomat, miután nem igazán éreztem magamban annyit, hogy végigüljem az óráimat ezek után.
- Niall — öklöztem össze a sráccal, akivel még anno a gólyatáborban hozott össze az élet. Az első este csatakrészegre ittuk magunkat, és azóta mindig hív, ha valami nagyobb esemény zajlik, vagy csak társaságra vágyik péntek esténként.
- Mizu, tesa? Holnapra ne szervezz programot, mert hivatalosan is meg vagy hívva másodmagaddal a meccsünkre!
- Á, nem tudom haver, épp most szorongattak meg, hogy kapjam össze magam vagy repülök...
- Nem baszol meg — sápítozott a szőke melírokban gazdag, közvetlen haverom. — Ki volt az a buzi?
- Payne prof.
- A kurva anyját, hogy szépen fejezzem ki magam! Ezt a süket dumát, baszd meg...! És most komolyan miatta pattintassz le?! Csak egy délután lenne, Hazz, naaa! — pitizett, lebiggyesztett szájjal. Nem szeretem, mikor ezt csinálja, mert tudja jól, hogy nehezen mondok nemet bármire is. Ezt azon a bizonyos estén kitárgyaltuk illuminált állapotban, cserébe pedig megtudtam, hogy nagyon is tart mások véleményétől, ami kicsit meglepett először...
- Itthon lesz a nővérem, Ni...
- Hozdd el őt is! — virult fel hirtelen.
- Nem nagy focis... — húztam el a számat, amikor eszembe jutott, hogy Gemmával annak idején milyen vérre menő csatákat vívtunk a tévé távirányító megszerzéséért, mert egyszerre ment a VB és a kibeszélő show két különböző csatornán.
- Akkor beszéld le otthon, és hozz magaddal valakit, akit érdekelne! Nehogy már a hazaiknál legyen foghíjas a szurkoló szektor!
- Nem tudom, Ni, átgondolom — beleöklöztem a vállába, majd sarkon fordultam.
- Más választ nem fogadok el, ami nem "m"-el kezdődik és "-egyek" a vége! — kiabálta utánam, én pedig az orrom alatt somolyogva azon tanakodtam, vajon Louis mennyit látna egy foci meccsből...
Egy perc néma csönd a füzetem megemlékezéséről, ami pont itt telt be🙏⛪️📓🖋🖤
YOU ARE READING
LOVE BLIND •LS•
Fanfiction"Egészen addig fel sem fogod, mekkora értéke van a színeknek, az ábráknak, de még a távolságnak is. Idegesít minden, amit látsz, az meg méginkább, amit nem. Sebezhetővé válsz, kiszolgáltatottá, és az egyetlen, amit remélhetsz másoktól az a szánalom...
