LOVE BLIND •LS•

XXXI.

- Elkísérlek.

- Hová?

- Az óvodába, baszki, mégis hová?! A munkahelyedre. — forgatta meg szarkasztikusan a szemeit, miközben a haját törölgette szárazra.

Az ágyon ülve, addigra már talpig felöltözve követtem figyelemmel, ahogy Louis egy szál frottírral a dereka körül átcaplat a hálószobán, és a komódból kihalássza a mai napra szánt szettet. Minek után nem mertem megkockáztatni, hogy együtt menjünk el zuhanyozni - amit elég rendesen a szívére vett, ha jól érzem -, kihasználva a magányos perceket írtam Audrynak egy üzenetet, hogy falazzon nekem, amennyire csak tud. Egy emojival le is rendezte a diskurzust, de elég rossz előérzetem támadt emiatt. Mintha láttam volna megvillanni a képernyőmön keresztül a sötét mosolyt, amivel majd szétszed odabent...

Louis a kiválasztott szürke melegítőfelsőjébe bújt bele először, miközben én a telefonomat forgattam az ujjaim között, és azon kattogtam, hogyan utasítsam vissza finoman a tényszerű felajánlást.

- Nem jó ötlet.

- Miért is nem? — ügyet sem vetve rám, még egyszer átborzolta a haját. Most kifejezetten úgy nézett ki, mint egy  vizes avarból előbújt sündisznó.

- Hát... csak...

- Szégyellsz engem, Törpilla?

- Nem! Jesszus, ilyenről szó sincs! — előrébb csúsztam az ágyon, hogy majdnem le is estem róla. — Csak, legutóbb mikor ott voltál...

- Emlékszem. De leszarom. A kávétok úgyis szar, a kutya sem inná meg, szóval nem maradnék. Délután pedig ugyanúgy eléd megyek. Az a faszfej pedig tehet nekem egy szívességet, ha nem tetszik neki a képem, és megcsókolhat ott, ahová még a Nap se süt! — nyilvánította ki, aztán egy lenge csípőkörzéssel letáncolta magáról a törölközőt, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy a látványba fulladjak bele, vagy a saját nyálamba.

🍁🍁🍁

Ahogy kiléptünk a kellemes időket megélt garzonlakásból, a lépcsők tetején megtorpanva a hozzám közelebb lévő kezén akadt meg a szemem, és elbizonytalanodtam. Vajon bánná? Zavarná? Kényelmetlenül érintené és csak elrántaná?

- Megint bámulsz, Törpil...

Megfogtam a kezét.

Összeszorult torokkal vártam, hogy mit lép erre, de ahelyett, hogy a fejemben levetített, elutasító módszerek közül az egyiket alkalmazta volna, egy pillanatra ledöbbent, aztán egy játékos mosollyal a száján feljebb csúsztatta a kezét a felkaromra, és belém karolt.

- Te sem akarsz köpdösést a hátad mögött, szívem.

- Ezt hogy érted? — néztem rá, miközben komótosan elindultunk a kávézó felé.

- Jaj, Harry, az istenért! Biztos vagyok benne, hogy nálatok ez tök normális volt, hogy kézen fogva járkáltatok mindenfelé, mint fiú és lány, de tudod, a mi esetünkben ez most nem lesz ilyen egyszerű...

- Már miért ne lenne?

- Azért Törpilla, mert sok olyan ember van, aki nem olyan csöndesen elutasító, mint például az az anyuka volt azzal a manóval akkorról. Nagyon sok hangoskodó van, akik szeretik hallatni a hangjukat és meg is teszik, ha valami olyasmit látnak, amit nem tud befogadni a csökött agyuk. Emberi tulajdonságra vall a kegyetlenség, amivel a porig alázhatják a másikat, csak mert nem felel meg a társadalom kreálta normáknak. Szerencsés vagy, Harry, hogy ezek eddig elkerültek, de ha mellettem akarsz maradni, jobban jársz, ha mostantól körültekintőbb leszel! Próbáld meg egy kicsit visszafogni azt, ami olykor zsigerből jönne. Mondjuk egy kézfogást.