LOVE BLIND •LS•

Epilógus

Jó olvasást kívánok az utolsó, egyben extra hosszú részhez is!

🍁🍁🍁

Az új suli valami hihetetlen. Teljesen más, és nem csak a színvonalát érdemes megemlíteni, de még maga az iskolarendszer felépítése is különbözik attól, amihez eddig hozzászoktam. Még csak egy hetet töltöttem el benne, mégis sokkal inkább úgy érzem, hogy itt a helyem. Az első napon Eleanor is elkísért, miután sikerült egyeztetnünk a barátnőjével, akinél előzetesen beajánlott. Serena, valami ismeretlen okból kifolyólag, igazán segítőkész volt mindvégig, sőt mióta itt vagyok el sem akarja engedni a kezemet. (Képletesen értve persze.) Körbe vezetett a kampuszon, elmagyarázta az órarendem kacifántos felépítését, megemlítette a délutáni külön kurzusok lehetőségeit, végezetül pedig bemutatott néhány jövendőbeli tanáromnak is, akikkel most már napi szinten találkozom az órákon. Egyedül akkor jöttem egy kissé zavarba, amikor megkérdezték tőlem, mennyit foglalkoztam azelőtt a pszichológiával, illetve mennyit konyítok a szerves kémiához. Na ott egy pillanatra kiszállt belőlem a lélek. Tekintve, hogy utoljára középiskolában fogtam a kezembe kémia tankönyvet, a pszichológia pedig olyan távol állt tőlem, mint innen a csillagok, nem voltam benne egészen biztos, hogy olyan könnyen fog menni minden, ahogyan azt elterveztem. Amikor erre fény derült, El rögtön a segítségemre sietett, hogy ő majd korrepetál a szabad délutánjainkban.

A másik apróbb kis bökkenő, amiért kezdetben kétségek gyötörtek az itt tanulásommal kapcsolatosan, hogy az egyetem két várossal arrébb helyezkedik el, ami egy két és fél órás vonatutat taglal magába. Szóba jött, hogy igénybe vehetem az iskola kollégiumát, de ezzel kapcsolatban nincsenek jó megérzéseim, vagy nevezzük inkább belső szorongásnak, hiszen világéletemben otthon laktam, míg tanultam. Ez az egyik része. A másik viszont ennél talán sokkal inkább lényegesebb: most már valaki olyan vár engem haza, aki nélkül képtelen lennék egy teljes hetet eltölteni úgy, hogy ne bolonduljak bele a hiányába. Szóval bevállaltam inkább azt a vonatozást. Ahogy magamat ismerem, a leendőbeli tankönyveim megfelelő társaságot fognak majd nyújtani az út alatt.

Anyának egészen addig nem említettem meg az átjelentkezésemet, amíg nem volt biztos a dolog, de nem mondhatnám, hogy túl sok könnycseppet morzsolt el miatta. Kezdetben sem rajongott a dologért, hogy egyszerre tanulok és dolgozom, így amikor elmondtam neki, hogy most azért tanulok, hogy dolgozhassak, máris nagyobb támogatásról tett tanúbizonyságot. Tényleg sokkal jobban érzem magam ebben az új közegben, és ezért nem lehetek elégszer hálás Eleanornak. Bárcsak minden újdonság ennyire zökkenőmentes lenne...

Hiába tudom már egy ideje, hogy Louis néha elég érdekesen fejezi ki a gondolatait, sőt, esetenként teljesen mást mondanak a szavai, mint a tettei, kezdetben akkor is úgy tűnt, alaposan beletörik a fogam ebbe az összeköltözéses témába. Az állandó hangulatingadozásai és az ingerlékeny magatartása még egész kezelhető volt az én végtelenül türelmes személyemnek. Viszont, amikor látványosan kerülni kezdett, esetleg egyszavas mondatokkal rázott le, kezdtem magam rosszul érezni. Milliószor elgondolkodtam rajta, hogy talán megbánta, talán elhamarkodottan hozott döntést velünk kapcsolatban, és most emiatt emészti magát. Bármikor rá akartam kérdezni erre, csak elhajtott. Néha kedvesen, néha kevésbé kedvesen. Kicsit aljas dolog ehhez hasonlítani, de tisztára az jutott eszembe, amikor Gemmának először jött meg a menzesze. Ő szeretett mindig az idegeimre menni az ilyen kicsapongó hangulatingadozásaival, amivel még azt is képes lett volna rajtam leverni, hogy kék az ég. Mondjuk nem hiszem, hogy Lou-nál valami ilyesmi játszik, de nem igen hajlandó róla beszélni. Ez a "se együtt, se külön" helyzet viszont eléggé felőrli az idegeimet lassan.

Végül egy pénteki napon szakadt el végleg a cérna. Ezen a napon az egyik - saját bevallása szerint újonc - tanárom azzal keresett meg, hogy elhagyta a félévi jegyemnek szánt szakdolgozatomat, ezért azt, ha lehetséges szíveskedjek újraírni. Természetesen kaptam hozzá határidő hosszabbítást, de azért mégis csak volt benne több, mint hat óra munkám. Egyhuzamban. Aztán ez folytatódott azzal, hogy az egyik évfolyamtársam nem nézte jó szemmel, hogy a barátnője felém kacsintgat, amikor ő elfordul, és mint kiderült azt suttogják a hátam mögött, hogy valami utolsó nőcsábász hírében állok, akit az egyik ilyen kufirca miatt tanácsoltak el az előző iskolájából. A srác egyből nekem esett, és hátrahagyott egy jófajta fenyegetést is, amiben azt taglalta, hogy ha még egyszer meglát a barátnője közelében levágja a heréimet és ledugja a torkomon. Nem igazán hagyott lehetőséget a védekezésre. Bárcsak tudnám, ki az említett barátnő, akit inenntől kezdve melegen ajánlott elkerülni... Végezetül, ezt a szerencsétlen esemény sorozatot megfejelve, még le is késtem a vonatot, a következő pedig csak egy óra múlva volt esedékes. Mindennek tetejében pedig még az eső is elkezdett megsiratni.