LOVE BLIND •LS•

XXXIX.

Tisztán emlékszem még arra a napra, amikor Cammel a két hónapos évfordulónk alkalmával beadtam a derekamat, és elhoztam magammal bemutatni az itthoniaknak. Borzalmas volt. Gemma akkor még itthon lakott, én még csak a középsuli padját koptattam, anya pedig... Nos, talán egyedül ő maradt a régi. Azt az apróságot leszámítva, hogy Louis-t nem támadta le egyből a beugratós kérdéseivel, amik csapdát rejtettek minden válasz lehetőség mögött, mint amikkel Camillát is izzasztotta. Sőt, éppen az ellenkezője történt. Szegény Lou, mióta csak bemutatkozott - megemlítve mellé azt az apróságot is, amit én kihagytam a vakságát illetően -, anyám levegőnyi szünetet sem hagyott neki. Megállás nélkül csiripelt mellette, terelgette a házon belül, elé rakott mindent, mintha csak egy kisgyerek lenne, aki még wc-re sem tud egyedül kimenni. Egy idő után láttam rajta, hogy kezdi magát kényelmetlenül érezni, amiért ekkora figyelmet kap, de az utolsó csepp a pohárban végtére is az volt, amikor szóba jött a "hogy megy a suli?" téma. Ennél a pontnál pedig amint az utolsó falatot is sikerült lenyelnem, megtöröltem szalvétával a számat, és elnézést kértem.

- Khmm... Megbocsátotok nekünk egy perce? Louis-nak rá kell gyújtania, nekem pedig levegőre van szükségem. — Választ sem várva karon ragadtam a mellettem ülőt, és felsegítettem az asztaltól.

- De ne vidd messzire! Mindjárt bontom az italokat — kiáltott utánunk anya, amikor már a nappalin vágtattunk át.

- Okvetlen visszahozom!

Louis-t hátulról, a vállainál tartva vezettem ki a lakásból, félretolva a fa teraszajtót, amit miután kiértünk a hűvös, éjszakai égbolt alá be is zártam magunk után. Ahogy a kellemesen száraz levegő megsimogatta a bőröm, valóban létszükségessé vált egy hatalmas sóhaj, és végre fellélegezhettem. Ebben a pillanatban ez a pár korty szabadság most jobban esett, mint a három fogásos díszvacsora. Az üveglapnak vetettem a hátamat, mire Louis harsány nevetése visszahozott a fellegekből.

- Ugye tudod, hogy a kabátomban van a bagóm? És kurva sötét van, úgyhogy légyszíves gyere közelebb...

Tettem, amit kért, egy jóízű mosollyal az arcomon. A két kezem közé vettem az övéit, majd a hüvelykjeimmel végigsimítottam a kézhátán kidudorodó ereken, aztán a számhoz emelve megcsókoltam a finom bőrt rajta. A hátam mögül kiszűrődő lámpafény megvilágította azt a kellemes mosolyt, amiben az egész arca játszott ettől a mozdulatomtól.

- Kedves anyukád van.

- Nyugodtan mondhatod, hogy halálra idegesít a pesztrálgatásával — nevettem, majd a terasz pereméig sétálva leültem, magammal húzva Lou-t is.

- Ezt soha nem mondanám, és őszintén meglep, hogy te így gondolod. Vagy ezt láttad rajtam odabent? Azt hittem csak kiakadtál, amikor elkezdett mesélni a pelenka elhagyásos időszakodról.

- Hé! Az a dísznövény megérdemelte, amit kapott!

- Persze, persze! Csak majd emlékeztess rá, hogy ne hagyjam elől a virágokat arra az esetre, ha nem tudnád tartani egészen a mellékhelyiségig.

Összehúzott szemekkel néztem felé, féloldalasan felgörbítve a számat.

- Úgy gondolod, sokat fogok még nálad lebzselni?

Élesen beszívta a levegőt az orrán, majd a vállamra hajtotta a fejét, én pedig összefontam az ujjainkat magunk között.

- Én szeretném.

- Pontosan micsodát?

Miközben vártam a válaszát, hallottam, hogy a többiek odabent átköltöztek a nappaliba, és ahogy hátrafordultam láttam is, amint Gemmék a díványt, anya pedig vélhetően a szoba sarkában lévő fotelt foglalta be. A boros poharak félig megtöltve lötyögtek a kezükben, mialatt valamiről éppen jókedvű beszélgetést folytattak. Lou ekkor felemelte a fejét a vállamról, és féloldalasan felém fordult.