LOVE BLIND •LS•

XII.

Próbáltam minél halkabban lenyomni a kilincset, abban reménykedve, hogy már mélyen alszik és nem fog felriadni a legkisebb zajra is. Jó lenne elkerülni az összeszólalkozás részét, ha egy mód van rá...

Az első gondolatom az volt, ahogy beléptem a szobába, hogy hogyan képes valaki ilyen világosságban aludni, aztán rájöttem, hogy ez nem igazán hatja meg őt. Hason fekve terült el az a kicsiny test, a bevetett franciaágyon, szuszogását pedig az ajtóig hallani lehetett. Lábujjhegyre emelkedve osontam el egészen az ágy mellett lévő éjjeliszekrényhez, miközben már halásztam ki a táskámból a napszemüveget. Óvatosan lejjebb ereszkedtem, és letettem a tárgyat nyugalmi állapotba, mialatt végig őt néztem a bizonság kedvéért.

Hangos mocorgások közepette, átfordult az oldalára, arccal felém bóbiskolva tovább, én pedig ezalatt lefagyva vártam, hogy megtalálja a tökéletes testhelyzetet. Most annyira más volt.

Kisimult vonásai és elnyíló ajkai annyira káprázatos látványt nyújtottak, mintha nem is evilági lenne. Egyfajta nyugodtság áramlott belőle, ami engem is teljesen magába szippantott, pedig nem is volt benne semmi különleges igazán. Csak aludt. Mégis olyan, mintha most látnám őt először. Az az ember, aki tegnap még kiabált és illetlenül viselkedett, nem az az ember, aki most itt piheg békésen előttem. Annyira finomnak tűntek azok a keskeny ajkak, hogy legszívesebben végighúztam volna rajtuk az ujjamat, megbizonyosodva a valódiságukról.

— Ha tetszem, inkább hívj meg egy italra, de ne bámulj, mert beverem az arcod.

Felkendődtem a mögöttem lévő szekrényre, ahogy az elbűvölő ajkak közül, a magas, rekedt hang belehasított az idillikus csendbe. Louis szempillái rebegni kezdtek, majd kinyomva a törzsét, pislogott párat és elejtett egy ásítást. Leginkább egy kómás kismacskához hasonlított most. Felült az ágyon és kidörzsölte az álom nyomait a szemeiből, amik ezután fáradtan csillogva szegeződtek valahova a mellkasomra.

— Mit keresel itt, Törpilla? Nem volt még elég a beteg fejemből? — gúnyos hanglejtése eszembe juttatta a szavakat, amiket utoljára hozzávágtam. Bűnbánóan hajtottam le a fejemet egy pillanatra, aztán vissza, az üres tekintet felé.

— Ne haragudj a múltkoriért, nem akartam bunkó lenni... Visszahoztam a szemüvegedet — nem tudom, miért mutattam rá a szekrényen lévő tárgyra, mintha látná...

Louis fujtatott, majd megemelve íves szemöldökét, bólogatott hozzá.

— Milyen figyelmes! Már azt hittem, megvakulok ennyi káros napsugártól — tapogatózni kezdett a szekrény felé, én pedig rögtön mozdultam, hogy a kezébe adhassam, nem foglalkozva a szarkasztikus megjegyzésével. Végighúzta rajta apró ujjait, megforgatta a kezeiben, alaposan megvizsgált rajta minden apró karcolást is. — Miért volt nálad?

— Én csak felvettem, amikor leesett rólad — magyarázkodtam, majd leguggoltam hozzá, mert kezdett zavarni a szint különbség.

— És miért csak most? Ennyi ideig kellett gondolkodnod rajta? Tudod, hány álmatlan éjszakát okoztál ezzel? Egyel többet, mint az alap — törölgetni kezdte a lencséket, a pólójával, emiatt egy pillanatra rálátásom nyílt karamell színű bőrére az alhasán. Meglepődve figyeltem, ahogy pár kocka is megfeszül rajta, mozgása közben. Biztos vagyok benne, hogy sportol valamit... — Megint bámulsz.

Lángoló arccal fordítottam el a fejem, és inkább a szoba másik sarkát tűntettem ki a figyelmemmel, miközben azon gondolkodtam, mitől lett ilyen meleg idebent hirtelen.

Óvadoskodó ujjak kezdték tapogatni az arcom, nem kímélve a fontosabb szerveket, amik végül az államnál állapodtak meg, hogy azt közrefogva, visszafordítsanak a kék szemekhez. Louis szétnyitotta a szemüveg szárait és bizonytalan, kimért mozgással, feltolta a napszemüveget az orromra.

— Neked nagyobb szükséged van rá.

— Miért is? — felháborodva vettem le magamról a sötétített lencséket.

— Mert így talán nem olyan látványos, ha bámulod az embereket, Törpilla. — megpaskolta az arcomat.